Az arany egy sokmilliárd évvel ezelőtti szupernóva-robbanás eredménye. A gyűrű, amit viselünk, egy masszív csillag összeomlásából származik. Ennek a csillagkatasztrófának a maradványait hordjuk összetartozásunk jeleként. Illik hozzánk, ez is ugyanolyan mélyen gyökerezik az univerzum feltételezett rétegeiben, mint mi.

Pusztán attól, hogy valami esküvővel kapcsolatos, azonnal háromszorosára nő az ára. Szeretnél két babérfát a házad bejárata mellé kétoldalt? Nagyszerű! Itt ez a két szép fa összesen ötven font lesz. Ja, hogy az esküvői banketthez kell? Az egészen más. Akkor hadd kössek pár szalagot a cserép köré, és mindjárt a duplájába kerülnek.

Két egymást megértő szív indul ma útra az élet viharos tengerén. Szivüket elválasztha­tatlanul csatolták egymáshoz, hogy ezzel is fo­kozzák erejüket az élet vihara ellen.

Vannak dolgok, amelyekben – jó esetben – egyszerűen képtelenség rutint szerezni. Ilyen esemény az esküvő.

Kellemes, gondtól ment élet, kedves otthon, mely a szeretett asszony által nyer életet: irigylendő földi javak; és hogy ezen czél eléressék, az eljegyzés előtt a próza és költészet, ész és szív karöltve járjanak.

A kik mai nap szerelmük, reményük, boldogságuk horgonyát isten oltára előtt egymás lelkéhez kötötték s a sírig tartó örök hűséget esküdtek egymásnak, azoknak tiszta szi­vemből kívánom, hogy az isten őket számos évekig erőben, egészségben tartsa meg s családi életboldogságuk örömvirá­gai sohase hervadjanak el, az egymás iránti boldogító sze­retet és bizalom kisérje őket egy hosszú élet után – a sírig.

Az élet kikötőjében ma két szív horgonyt vetett a szerelem partjainál. Lelkük örökös egyesülésében keresték az oltalmat, a vigaszt – az élet küzdelmei ellen. Tiszta szivem­ből kívánom, hogy azt, a mit egymásban kerestek, felleljék.

Számos elvált nő állítja, hogy amikor elkezdte szervezni a szertartást, még biztos volt az érzéseiben, és mire az oltár elé került, már nem.

A szürke hétköznapok három hónap együttélés után menetrendszerűen megérkeznek, és hát nem mindegy, hogy az esküvő egy a szürke napok közül vagy ez a férfi és javai birtokba vételének ünnepnapja.

Vannak csapások – főleg, amelyek az esküvő előtti hónapban sújtanak le -, amiket gondolkodás nélkül a később feldolgozandó sokkhatások polcára kell tenni.

A boldogság két összeolvadó szívszerelmén alapszik, melyet a sírig tartó összeköttetés biztosít. – Az a lépés, mely ezen összeköttetésnek kezdetet ád – az életnek legfontosabb lépése.

A mester a kezébe vette az anyagot… az ezüstöt. A holt fémet. Aztán alakítani kezdte. Formálta, kerekítette, vékonyította, szélesítette. Keze alatt kezdett kialakulni az ékszer. A gyűrű. Ami még kapott egy különleges mintát, egy szimbólumot, az élet jelképét. így lett kész a gyűrű. Egy egyszerű, pénzben alig mérhető ékszer. Mégis értékesebbé vált minden gyémántnál, aranynál, bármilyen megmunkált, szemnek csodálatos ékszernél. Mert egy napon csoda történt. A holt ezüst élő gyűrűvé lett. Szíveket összekötő ékszerré.

Az esküvők mintha mágnesként vonzanák a bajt és mindazt az őrültséget, ami a családi készletben meglapul. Sokféleképp tudják kihozni a résztvevőkből az elmebajt.

Amilyen hosszú ideig élek, szeretni foglak,
Birtokolni és tartani foglak,
Olyan gyönyörűen mutatsz fehérben,
És innentől az utolsó lélegzetemig
Ezt a napot becsben fogom tartani.

Imádom az esküvőket! Az a hangulat! Mindenki boldog, várakozás- és reményteljes. És gyanútlan. De ez előfeltétel, másképpen nem megy.

Az esküvő fura műfaj. Még nem találkoztam olyannal, aki másnap ne azt mondta volna: “Mintha egy perc lett volna az egész.”

Olyan lesz az egész házasságunk, mint ahogyan az esküvőnket szervezzük. Ha jó buli, akkor jó buli, ha vicces, akkor vicces, ha fáradságos és veszekedős, akkor fáradságos és veszekedős.

Egy nő számára az esküvő azt jelenti, hogy élete minden szempontból megváltozik. Új házba kerül, új nevet kap, új kötelességek várnak rá. A házasság azt jelenti, hogy a férfi kiemel egy nőt a többi közül, minden más nő fölé helyezi, őt választja ki szeretete és védelme tárgyául.

Legyen terhetek könnyű, örömötök túláradó, áldja meg a sors közös utatokat, és adjon ennek a két léleknek számtalan békés éjszakát és szenvedélyes nappalt.

Az emberek közt élve igen korán hallottam a házasság szentségéről és az esküvők mesebeli hangulatáról, és az első pillanattól kezdve elvarázsolt ez a téma, pedig akkor még azt sem tudtam, mi a szerelem… Mai fejemmel azonban azt gondoltam, hogy két összeillő lélek számára nem létezhet szebb ünnep, mint a szerelmet esküvel megpecsételő ceremónia, amely – ha őszinte szívvel köttetett – örök életre szól.

S ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

Szerettem volna ott lenni az esküvőn
Ahol elámultak rajtad, a nőn
És megéljeneztek
Tiszteltek és szerettek
Büszkén lépdelt a ló
Csikorgott a hó
Ömlött az eső,
Kisütött a nap
Két kezet egymásba tett a pap.

Nem tudom, feltűnt-e, de a képem a tökéletes esküvőről folyton változik. Egyik nap fehér rózsát akarok, másnap liliomot. Először egy hárfást, aztán egy vonósnégyest. Csak egyvalami állandó, és az te vagy.

A házasság nem tesz jót az arcszínnek, öregít. A menyegző leverően egyszerű. Az anyakönyvvezető adja az asszonyt férjének, milyen lapos dolog! A házasság durva mivolta végleges helyzetet teremt, megfosztja az embert akaratától, a választás lehetőségétől, mondattana van, mint a nyelvtannak, az ihletet helyesírással pótolja, a szerelmet írásbeli dolgozattá silányítja, tönkreteszi az élet titokzatosságát, nyilvánvalókká az időszakos, elkerülhetetlen dolgokat – a levetkőzött nő nem mennyei látvány többé -, elértékteleníti jogait annak is, aki gyakorolja, annak is, aki aláveti magát, megzavarja a mérleg billenésével az erős nem és a hatalmas nem bájos egyensúlyát. Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett. Prózaivá tenni az ágyat egész az illedelmességig, lehet-e ennél durvább felfogás? Nem elég ostoba dolog magában véve az, hogy nem bűn többé szeretnünk egymást?

Egy esküvő, minden gyenge pontja ellenére az optimizmus egy megnyilatkozása, egy pár merész nyilatkozata, hogy nekik csakazértis sikerülni fog. Minden egyes esküvőben ott van az a bátor elszántság, hogy ez a pár dacolni fog a válási statisztikákkal.

Gondolkoztál már azon, hogy mi következik a “boldogan élnek, míg meg nem halnak” után? Miután véget ért az esküvő, mindenki hazament, és a párocska kibontotta az összes aranykoronás monogrammal díszített ajándékot? Mert a mesék ezzel érnek véget. A sok próba, udvarlás és trauma végeztével. Onnantól fogva csak üldögélnek a kastélyban, és fényesítgetik a sok nászajándékba kapott kenyérpirítót.

A győzelmet fotózni nagyjából olyan, mint egy esküvőt fotózni a templomban tíz perccel az ifjú pár távozása után. Néhány konfetti ott csillogott még a tér sarában, de az üres gyomrú násznép hamar szétoszlott, és máris azon tűnődött mindenki, hajba kapnak-e holnap az újdonsült házasok.

Mi, vagyis a nők, szörnyen szeretünk férjhez menni. Kislány korunktól szépen felöltöztetett babákban gyönyörködünk, az esküvőről megtanuljuk, milyen klassz mulatság, és hogy az a mesében feldíszített menyasszonyok életének legszebb napja. Naná, hogy egyfolytában ez után sóvárgunk! Nem úgy, mint a férfiak. Ti másféle sztereotípiák közt nevelődtök, ti elvesztitek a szabadságotokat, benneteket megfognak a hárpiák, a vőlegény papucsot kap az esketése napján. És mégis, bármit tesztek, mi újra meg újra levadászunk benneteket. Nincs menekvés! Ám midőn már elejtettük a vadat, azért csak elmélázunk a következményeken. Megéri az a csicsás ünnepség, a méregdrága, irigyelt ruhaköltemény, a sztrádányi fátyol, a brilles gyűrű? Megéri azt, ami másnap következik? Másnap és azután? Éveken, életen át?

Önöket rútságosan megtévesztik mind a mesék, mind a filmek! A történet egyáltalán nem ér véget az esküvőkor! Nem, nem! Az “…és boldogan éltek, míg meg nem haltak” formula csupán elmismásolása mindama tragikumnak, ami az ünnepélyes, csinnadrattás kézfogóra következik! Ugye milyen helyesek, szépek, tündöklőek a gyanútlan menyasszonyok? Haha! Ragyognak még egyet, utoljára! Mert aztán másnaptól kezdetét veszi a holtig tartó szívás! Az a pecsétes cetli, melyet a lakodalomkor kiállítanak arról, hogy bürokratice is egy pár vagy a szíved választottjával (figyelj, roppant árulkodó szófordulat: nem az eszed választottja, hanem a buta szívedé!) nos, ez a stempli egyszersmind az egekig érő szerelmedet is megpecsételi!

– Imádom az esküvőket, a szerelem és remény ünnepe, és van torta.
– A menyasszony eljátssza, hogy szűz, a vőlegény eljátssza, hogy megtalálta az igazit, és az örömszülők eljátsszák, hogy kedvelik egymást. A hazugok karácsonya.
– És mégis szép.

A legtöbb divatos házasságban a szerelem tüze lassanként szeretetté csendesedik. Miután a kapcsolat szentesíttetett, az eskük elhangzottak, és az esküvői torták jóízűen elfogyasztásra kerültek, a szenvedélyes pillantások jogot nyernek arra, hogy átadják helyüket a barátságos tekinteteknek, és az egykor hevesen verő szívek is kényelmesebb, kellemesebb ütemre lassulnak.

– Emlékszel az esküvőre?
– Kristálytisztán. Gyalog indultunk az esketőhelyre, hogy adjunk magunknak egy utolsó esélyt a menekülésre. Végigrohantuk az utat. Hol én akartam elszelelni, hol te. Elszakadt a ruhám, mire odavonszoltál.

A sors nagyon azt akarta, hogy ez az esküvő időben meg legyen tartva. Az út egyenletesen, zökkenőmentesen a talpuk alá simult, s az akadályok, mint szélfútta tollpihék, könnyedén ellibbentek előlük.

Ígérhetném, hogy szeretni és tisztelni foglak, hogy veled leszek betegségben és egészségben, mondhatnám, míg a halál el nem választ, de nem fogom. Ilyeneket csak az optimista párok mondanak. Teli remény, de én nem optimistán állok itt az esküvőmön, sem reménnyel telve. Én nem vagyok optimista, és nem is reménykedem, én elszánt vagyok, szikla szilárd, és tudom, a szív embere vagyok. Én szétszedem őket, majd összerakom, a kezemben tartom. A szív embere vagyok. Egy dolog biztos: te vagy a társam, a szerelmem, és a legjobb barátom. A szívem, az én szívem érted dobog, és ezen a napon, az esküvőnk napján egyet ígérhetek: megígérem, hogy a szívemet átnyújtom neked, neked adom magam.

Bocsika mindenkitől, elnéztük egymást, én nem ezt a hapsit akartam. Remélem, jól mulattatok a lagzimon, holnap gyertek el a válási partimra! Köszi, puszi!

Tudod, milyen a nászlakoma a vendégek és a szerelmespár távozása után. A hajnali szürkület pellengérre állítja az otthagyott rendetlenséget. Az összetört kőedények, az összevissza dobált asztalok, a kihunyt parázs, mind egy mozdulatlanságba merevedett kavargó forgatag nyomait őrzi. De hiába próbálsz olvasni e nyomokban – mondotta atyám -, a szerelemről semmit sem fogsz megtudni belőlük.

Az esküvő nemcsak egy papír, hanem egy döntés. Egy döntés, hogy mostantól, ha valami nem úgy alakul, ha valami nem tetszik, akkor nem válunk, hanem alakítunk és alakulunk. És a hit, hogy valakiért megéri.