Csíkszentmihályi Mihály

Csíkszentmihályi Mihály

1934. szept. 29. - 2021. okt. 20.

Széchenyi-díjas magyar-amerikai pszichológus

Csíkszentmihályi Mihály magyar származású amerikai pszichológus, a flow-elmélet kidolgozója a boldogság, a kreativitás és az emberi teljesítmény összefüggéseit kutatta. Munkásságának középpontjában az a különleges élmény állt, amikor teljesen elmerülünk egy tevékenységben, és a figyelmünket maradéktalanul annak szenteljük. Írásaiban az önmegvalósítás, a belső motiváció és a tartalmas élet kérdéseit járta körül, megmutatva, hogyan válhat a mindennapi tevékenység is az öröm és a személyes fejlődés forrásává.

A jó irodalom képes rendszerezett információt nyújtani a viselkedésről, a célkitűzésekről és értelmes célok köré sikeresen szervezett életekről. Az élet esetlegességével szembenézni kénytelen emberek közül sokan merítenek erőt abból a tudatból, hogy előttük már mások is küszködtek hasonló problémákkal, mégis képesek voltak boldogulni. És ez még csak az irodalom – hol van még a zene, a képzőművészet, a vallás és a filozófia?

Ha valaki úgy érzi, el kell olvasnia egy bizonyos könyvet, vagy egy megadott menetet kell követnie, mert ezt így szokás csinálni, akkor a tanulás kínkeserves lesz a számára. De ha azért választja azt a bizonyos utat, mert belülről úgy érzi, az a jó, akkor a tanulás folyamata viszonylag erőfeszítés nélkül, élvezettel megy végbe.

Ha függőségbe kerülünk a tévétől, a kábítószertől, a politikai vagy vallási megváltás ködös ígéreteitől, az azért van, mert kevés olyan dolog van a birtokunkban, amire támaszkodhatunk, kevés olyan belső szabály, ami visszatartaná elménket attól, hogy átvegyék fölötte a hatalmat azok, akik azt állítják magukról, hogy mindenre van válaszuk. Ha az elme nem képes saját magát információval ellátni, akkor zűrzavarba süllyed. Minden egyes embernek hatalmában áll eldönteni, hogy tudata békéjét külső eszközökkel állítja-e helyre, melyeket nem tud uralni, vagy ez a rend egy belső minta eredménye lesz, amely szervesen nő ki készségeiből és tudásából.

Amíg egy színpompás reklám hatására kicsordul a nyálunk a reklámozott holmi után vagy a főnök zord arckifejezése képes tönkretenni a napunkat, addig nem vagyunk képesek meghatározni élményeink tartalmát.

Nincs olyan szabály, mely szerint mindenki ugyanúgy élné meg az életét. Csak az a fontos, hogy mindenki megtalálja azt, ami az ő esetében a legjobban működik.

Ha valaki olyan „barátokkal” veszi körül magát, akik pusztán csak megerősítik a kifelé mutatott személyiségét, akik soha nem kíváncsiak álmaira és vágyaira, akik soha nem biztatják arra, hogy új utakat próbáljon ki, akkor elmulasztja azokat a lehetőségeket, amelyeket a barátság nyújhat.

A mai kultúra túlságosan sok passzív és értéktelen szórakozást kínál. Ennek is nagy szerepe van abban, hogy a flow csak ritkán fordul elő a hétköznapokban. Egy eszményi társadalomban az emberek faragnának, szőnének, programoznának, festenének, történeteket mesélnének, énekelnének, táncolnának, és nem lenne szükség annyi hivatásos művészre az emberek szórakoztatásához.

Még a fájdalom is jobb, mint a káosz, ami a semmire nem összpontosító elmén végigseper. Ha valaki akár testileg, akár érzelmileg megsebesíti magát, biztosítja, hogy a figyelmét összpontosíthatja valamire, ami fájdalmas ugyan, de azért irányítható – hiszen ő maga idézi elő.

A tudomány tökéletesen leírja, hogy több sejt hogyan kapaszkodik össze, és hogyan alkotnak amőbát vagy gyűrűsférget, de máig rejtély, hogy bizonyos sejtek miért kapcsolódnak össze, és mi tartja őket egybe, pedig sokat tudunk az atomi kötésekről, a gravitációs erőről, az elektromágneses jelenségekről.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a flow olyankor lép fel, amikor úgy érezzük, birtokában vagyunk a képességeinknek, hogy legyőzzünk egy kihívást jelentő akadályt. Ahogy a figyelmünk leszűkül az aktuális feladatra, úgy szűnik meg az időérzékelésünk is. Ez a figyelem annyira fókuszált, hogy minden más gondolat és az összes szorongás eltűnik. A cselekvést a világos célok irányítják, miközben minden belső és külső visszajelzés abban erősít meg minket, hogy a célunk elérhető. És bár legyőzhetetlennek érezzük magunkat, közömbösek maradunk aziránt, hogy mások mit gondolnak rólunk, mivel az öntudatos énünk is a háttérbe húzódik. Egyetlen dolog számít csak: kihozni a legtöbbet az adott pillanatból.

Miután a munka az ember életének központi részét alkotja, feltétlenül élvezetes és kielégítő tevékenységnek kell lennie. Mégis sok ember úgy érzi, hogy amennyiben tisztességesen megfizetik, és állása biztonságot jelent számára, nem kell törődnie azzal, hogy munkája mennyire unalmas vagy elidegenítő. Ez a hozzáállás azonban azt eredményezi, hogy az illető eltékozolja az életéből az ébren töltött idejének majdnem 40 százalékát. És mivel rajtunk kívül senki mást nem érdekel, hogy munkánk élvezetes legyen, világos, hogy magunknak kell kezünkbe venni ezt a kérdést.