Az ismeretlenségbe való ugrás mindig feltételezi a bizonytalanságot és a fájdalmat, hiszen aki beleugrik, nem tudhatja, mire fog esni, és szinte biztos, hogy megüti magát. De ha az ember nem mozdul, tuti boldogtalan lesz.
Csernus Imre
1966. márc. 2. -
jugoszláv–magyar orvos, pszichiáter, író
Mások ezeket keresték még
Mindenki csak annyit kap vissza az életétől, amennyi energiát beletesz.
Belevágni valamibe úgy, hogy nem tudom, mi lesz belőle? Igen! Képzeljék el: ez az a pillanat, amikor szabadon tudnak dönteni. És ezzel köszönt önökre a függetlenség napja. Amikor szabadon eldöntik, hogy lépnek. Ez mindig csak egy lépéssel kezdődik, soha nem többel. Abban a pillanatban ugyanis megérzik, hogy önök képesek bármire. Bármire. És amikor ezt megérzik, akkor el fognak kezdeni mosolyogni.
Aki ajándékokkal és ünnepi felhajtással akarja jóvátenni az év közben elmulasztott lehetőségeket, az csak kompenzál és nem lesz boldog karácsonykor.
A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogy ha május ötödikén vagy február másodikán, vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szerelemmel tud egymáshoz érni, amikor kinyitják a szemüket – az azt jelenti, karácsony van.
A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak… Így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lépés: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak.
Az elfogadás egy borzasztó nehéz folyamat. Amikor nemcsak elfogadom, hanem önmagamba befogadom az általam megélt negatívumot. Elfogadom a kiejtett szavakat. Ez az a folyamat, amikor a kimondott szó vérré válik. Brutális fájdalommal jár. Érzi a bőrén mindazt, amit eddig is sejtett, de nem akarta megélni. Ami késik hölgyek (urak), az nem múlik!
Nagyon sok ember azt hiszi, hogy az elfogadás egyet jelent azzal hogy „hát nem tehetek mást, bele kell törődnöm a dologba”. Ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, nincs feszültség. Ott béke van. Belső béke és mosoly.
Mert ha elbukunk? Az se baj, mivel egyrészt ezzel sajátítjuk el a megfelelő viszonyítási alapot, valamint ekkor sem mindegy önmagam nyugodt lelkiismerete számára, hogy megtettem-e mindent! Nem sikerült ma, majd holnap fog, de nyugodt lelkiismerettel fekszem le aludni. Nyugodtan alszom, holnap újult erővel látok a másnapomnak.
Agyból gyönyörű képet lehet festeni, de ennek gyönyörűségét én még nem biztos, hogy átérzem.
Nagyon fontos a megfelelő egyensúlyt megteremteni – mind a külsőt, mind a belsőt. De mind a külső, mind a belső a kemény munka után igényli a pihenést és a szabadságot.
Kimondani azt, amit érzek, nem bonyolult. Akkor tudatosul egy csomó minden az emberben. Az is, hogy mit tettem meg, mit hagytam figyelmen kívül. Mert azért, hogy én benne vagyok egy adott helyzetben, azért egy ember okolható, és az pedig én vagyok, önmagam.
A szerelem nem egy pillanat, hanem egy folyamat.
Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI!
Ha én bele tudok nézni esténként a saját tükrömbe, akkor másoktól is ezt kapom vissza. Mindenki azt a kisugárzást és energiát kapja, amit ő ad másnak, de csak azt adhatja, ami benne van. Mert mindig azt kapjuk vissza, amit önmagunk adunk.
Az emlékezetes élet az az élet, amikor valaki ki tudja magát húzni az életével szemben, miközben legyőzi a félelmeit, majd szabadon tud lélegezni.
A felelősség… Ebben a világunkban a felelősség nem vállalása olyannyira hozzákapcsolódott a szabadság érzetéhez, hogy az emberek elfelejtik, hogy ez nem a szabadságot jelenti, hanem a szabadosságot. Olyanokra jellemző ez, akik egy kis időt sem mernek egyedül eltölteni önmagukkal.
A fájdalom megléte fontos. Nem csak az öröm jelzi azt, hogy én élek, a fájdalom is ugyanezt jelenti. A megélt fájdalom csak egy érzés, ami tanít valamire. Semmi másról nem szól. És szükséges a fejlődéshez, mert általa teremtődik meg a megfelelő viszonyítási alap. Ebben a világban mind a nappalnak, mind az éjszakának megvan a maga helye, ideje, és a szerepe is; éppígy az örömnek és a fájdalomnak is.
Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe.
Az az ember, aki nem akarja elfogadni az élettől, hogy az élet nemcsak jóból, hanem rosszból is áll – és nem mer szembenézni azzal, hogy ő miben ludas -, mindig haragudni fog a másikra, mindig a másik lesz a hibás. Valójában a rossz mögött mindig ott van az illető ember saját kiszolgáltatottsága és tehetetlensége, amit önmaga okozott önmagának.