Azt tartják, hogy csak a hattyúk hűségesek egymáshoz, de még ez sem igaz. Egyetlen faj létezik az állatvilágban, amely nem követ el házasságtörést: egy amőbafaj, a Diplozoon paradoxum. A két egyed ugyanis még fiatalon találkozik egymással, és a testük egyetlen szervezetté egyesül. Minden más faj képes a hűtlenségre.

Azt gondolom, hogy fontos a hűség. Ma azonban tágul a világ, és tágulnak a szabályok is, sajnos. Hűtlenségről nem csak fizikai értelemben beszélhetünk. Amikor az ember csalódik – nem megcsalják, hanem csalás történik -, fizikailag el kell távolodnia néhány órára a másiktól. Olyankor nem bírom elviselni a közelségét, pedig a nők akkor nagyon szeretnének beszélgetni. Próbálnák megmagyarázni… De olyankor a férfinak éppen erre nincs szüksége. A földolgozáshoz magány kell.

A férfiak, néha akkor is, ha csak néhány napja nem láthatják kedvesüket, elkeserednek s elváláskor sírva fakadnak; szintúgy sok mindenre esküdöznek, ígéretet tesznek, s elhatározott szándékuk azt meg is tartani; de aztán valami új eset jön közbe, s kiverik fejükből esküiket. (…) Esküre, könnyekre és ígérgetésre általában hamarabb kaphatók ők, mint hű szerelemre. Ingatag jellemük készteti őket minderre, hisz nincs egy se, ki ne szeretne inkább egy hónapban tíz szeretőt változtatni, mint hogy tíz hónapig egynél maradjon. Állandóan azt hiszik, hogy új módszerekre és formákra lelnek, s kérkednek vele, ha sok nő szíve volt az övék. Mit remélsz tehát? Hiú ábrándokkal miért áltatod magad? Úgysem vagy rá képes, hogy csélcsapságában akadályozd: szűnj meg szeretni őt, s mutasd meg, hogy ugyanolyan módon, ahogy ő csalt meg, te is megcsalhatod.

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!