Magam sem tudom, hogyan történt, de egy szép napon egyszerre csak elhatároztam, hogy festőművész leszek. Nem lehetett kétségbevonni rajzképességemet, ezt apám is tudta, hiszen éppen ez késztette többek között arra, hogy reáliskolába küldjön. Mégis, amikor megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen életpályát választanék magamnak, kimondtam fenti elhatározásomat. Első percben torkán akadt a szó. Kételkedni kezdett épelméjűségemben. Miután pedig megismételtem elhatározásomat, és megérezte ennek komolyságát, esetleges tehetségem figyelmen kívül hagyásával, határozott egyéniségének egész erejével fellépett tervem ellen. „Festőművész nem lesz belőled, legalább is, míg én élek, addig soha!” mondotta. Mindketten következetesek maradtunk: atyám a „sohá”-hoz, én pedig a „csak azért is”-hez.
Azt hiszem, szónoki készségem társaimmal való civakodás közben már itt némi iskolázottságra tett szert. Egyike voltam a kis fõkolomposoknak.
Bármiféle uralomnak csak akkor és addig van létjogosultsága, amíg a hatalmi törekvései a népben szunnyadó erőket szolgálják.
Gyötrelem számomra az olyan nő, aki beleavatkozik a politikába. Végleg elviselhetetlen azonban, ha a katonai kérdésekbe szól bele!
Ha az államhatalom segítségével egy népet a tönk szélére juttattak, akkor az ilyen nép fiainak nemcsak joga, de egyenesen kötelessége a forradalom.
Az ember természeténél fogva nem csordaállat, csak a legbrutálisabb törvényekkel lehet őt rábírni, hogy meghajoljon.
Az elképzelhető legszerencsésebb adottság: elfelejteni minden vereséget és felnagyítani minden sikert.
Alapjában véve úgy vélem, hogy a 25 évnél hosszabb béke minden nemzetnek ártalmas. A népeknek szükségük van vérveszteségre a regenerálódáshoz, akárcsak az egyes embernek. Azelőtt, az őseink életében ez harc által ment végbe.
Az élet állandó válságok leküzdéséből áll, csak éppen az egyik képes rá, a másik ellenben nem!
A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, ezzel szemben a feledékenység nagy. E tényekből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelzésszerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy ilyen szóval kapcsolatban maga elé idézni azt, amit akarunk.
A világtörténelemben a legkevesebb követője mindig a gyengének van.
Nyelvi változtatásokat végrehajtani csak egy nép legnagyobb gondolkodói hivatottak! Az előző korban csak egyvalaki lehetett ilyen: Schopenhauer! Csak a lángész tudja lemérni, hogy miként lehet a rendelkezésre álló szavakkal kifejezni egy gondolat szárnyalását!
A kereszténység a legsúlyosabb visszalépés, amelyet az emberiség valaha is megélt.
Churchill űzött vadhoz hasonlít. Még ha nagyobb hatalmat ruháznak is rá, mindenütt csapdákat kell gyanítania. Olyan helyzetben van, mint bukása előtt Robespierre volt: kezdetben mindenki dicséri Robespierre polgártársat és erényeit, aztán hirtelen megbuktatják. Churchillnek nincsenek már hívei.
Éppúgy elvárom, hogy a német igazságszolgáltatás is megértse, hogy a nemzet nem ő érte van, hanem ő van a nemzetért, vagyis a világ, mely Németországot is magába foglalja, nem mehet tönkre csak ezért, hogy a formális jog életben maradhasson. Németországnak kell életben maradnia, függetlenül attól, bárhogyan is mond ennek ellent az igazságszolgáltatás formális tétele.
Arcvonal és otthon, közigazgatás és igazságszolgáltatás csak egyetlen egy eszmének köteles engedelmeskedni és ez: a győzelem kivívása.
A győzelmeket a gyenge ember is el tudja viselni, a sorscsapásokat azonban csak az erős bírja ki.
Napjainkban sokszor halljuk a megjegyzést, hogy ez a háború tulajdonképpen a második világháború, azaz a mostani harcot azonosítják az előzővel, amelyet közülünk sokan mint katonák harcoltak végig. Ez az észrevétel nemcsak azért helyes, mert a jelen küzdelem is majdnem az egész világra kiterjed, hanem helyes azért is, mert ugyanazok az erők, amelyek az első világháborút okozták, felelősek a jelenlegiért is, s ezek az erők és hatalmak most is ugyanarra a célra törnek, amit akkoriban talán első pillanatban nem vallottak be, de harci szándékaik mélyen már akkor is meghúzódtak.
Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festői készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is főleg az építészet érdekelt.
Tudom, hogy az emberek megnyerésére az élő szó hatásosabb az írottnál. Minden mozgalom nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szónokoknak köszönheti, nem a nagy íróknak. Mégis szükség van arra, hogy egy tan alapvető gondolatait az egység és egyöntetűség kedvéért mindörökre papírra vessük.
