Azt hiszem, szónoki készségem társaimmal való civakodás közben már itt némi iskolázottságra tett szert. Egyike voltam a kis fõkolomposoknak.
Adolf Hitler
1889. ápr. 20. - 1945. ápr. 30.
osztrák születésű német politikus
Gyötrelem számomra az olyan nő, aki beleavatkozik a politikába. Végleg elviselhetetlen azonban, ha a katonai kérdésekbe szól bele!
Ha az államhatalom segítségével egy népet a tönk szélére juttattak, akkor az ilyen nép fiainak nemcsak joga, de egyenesen kötelessége a forradalom.
Az ember természeténél fogva nem csordaállat, csak a legbrutálisabb törvényekkel lehet őt rábírni, hogy meghajoljon.
Alapjában véve úgy vélem, hogy a 25 évnél hosszabb béke minden nemzetnek ártalmas. A népeknek szükségük van vérveszteségre a regenerálódáshoz, akárcsak az egyes embernek. Azelőtt, az őseink életében ez harc által ment végbe.
Az élet állandó válságok leküzdéséből áll, csak éppen az egyik képes rá, a másik ellenben nem!
A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, ezzel szemben a feledékenység nagy. E tényekből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelzésszerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy ilyen szóval kapcsolatban maga elé idézni azt, amit akarunk.
Nyelvi változtatásokat végrehajtani csak egy nép legnagyobb gondolkodói hivatottak! Az előző korban csak egyvalaki lehetett ilyen: Schopenhauer! Csak a lángész tudja lemérni, hogy miként lehet a rendelkezésre álló szavakkal kifejezni egy gondolat szárnyalását!
Churchill űzött vadhoz hasonlít. Még ha nagyobb hatalmat ruháznak is rá, mindenütt csapdákat kell gyanítania. Olyan helyzetben van, mint bukása előtt Robespierre volt: kezdetben mindenki dicséri Robespierre polgártársat és erényeit, aztán hirtelen megbuktatják. Churchillnek nincsenek már hívei.
Éppúgy elvárom, hogy a német igazságszolgáltatás is megértse, hogy a nemzet nem ő érte van, hanem ő van a nemzetért, vagyis a világ, mely Németországot is magába foglalja, nem mehet tönkre csak ezért, hogy a formális jog életben maradhasson. Németországnak kell életben maradnia, függetlenül attól, bárhogyan is mond ennek ellent az igazságszolgáltatás formális tétele.
Arcvonal és otthon, közigazgatás és igazságszolgáltatás csak egyetlen egy eszmének köteles engedelmeskedni és ez: a győzelem kivívása.
Napjainkban sokszor halljuk a megjegyzést, hogy ez a háború tulajdonképpen a második világháború, azaz a mostani harcot azonosítják az előzővel, amelyet közülünk sokan mint katonák harcoltak végig. Ez az észrevétel nemcsak azért helyes, mert a jelen küzdelem is majdnem az egész világra kiterjed, hanem helyes azért is, mert ugyanazok az erők, amelyek az első világháborút okozták, felelősek a jelenlegiért is, s ezek az erők és hatalmak most is ugyanarra a célra törnek, amit akkoriban talán első pillanatban nem vallottak be, de harci szándékaik mélyen már akkor is meghúzódtak.
Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festői készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is főleg az építészet érdekelt.
Tudom, hogy az emberek megnyerésére az élő szó hatásosabb az írottnál. Minden mozgalom nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szónokoknak köszönheti, nem a nagy íróknak. Mégis szükség van arra, hogy egy tan alapvető gondolatait az egység és egyöntetűség kedvéért mindörökre papírra vessük.
Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik! Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre. A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.
Hát mi nem vagyunk mind ugyanolyanok, mint a többi német? Nem tartozunk mindannyian együvé? Most kezdett el először motoszkálni kis fejemben ez a nagy kérdés. Belső irigységgel kellett tudomásul vennem a feltett kérdésre azt a választ, hogy nem minden németnek jutott osztályrészül az a szerencse, hogy Bismarck birodalmához tartozhassék. Számomra ez teljesen érthetetlen volt.
A nyomorból, a szerencsétlenségből, a külső lezüllésből és gazból, nem fejlődhettek ki emberek, hanem csak a szomorú körülmények eredményei.
Ezt a lelki átalakulást ezer és ezer esetben nyitott szemmel figyelhettem meg, s minél gyakrabban volt alkalmam mindezt látni, annál inkább megutáltam a milliós várost, amely előbb mohón magához vonzza az embereket csak azért, hogy később megsemmisítse őket.
Aki azonban az olvasás művészetével tisztában van, azt ösztöne minden könyv, folyóirat vagy röpirat tanulmányozása közben figyelmessé teszi arra, amire célszerűségénél vagy értékességénél fogva szüksége van. Az ily módon nyert újabb kép mintegy beleolvad a már meglévő hasonló tárgyú képbe, azt javítja vagy kiegészíti, helyesebbé vagy kifejezőbbé teszi. Ha az élet az így olvasó embert állítja valamely gyakorlati kérdés elé, az illető azonnal a már meglévő adatokat állítja a gyakorlati élet szolgálatába. Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja.
A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban természetesen még ma is nagyon rossz utakon jár. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanításának célja soha semmiképpen sem a történelmi adatok és események bemagoltatásában, ledarálásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló vajon pontosan tudja-e, mikor volt ez vagy az a csata, mikor született ez vagy az a hadvezér, és az sem, hogy mikor tette fejére valamelyik – mégpedig többnyire jelentéktelen – uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos! Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, amelyek mint okok a szemünk előtt zajló történelmi eseményekre hatnak.
