Amint a felekezeti hovatartozás csak nevelés eredménye, és az emberben csak a vallásosság szükséglete jelentkezik élő valóságként, éppen úgy a nagy tömegek politikai gondolkodásmódja is gyakran egészen hihetetlenül kitartó és alapos lelki és szellemi megdolgozás eredménye. E politikai nevelés oroszlánrésze amelyet ebben az esetben a propaganda szóval fejezhetünk ki legtalálóbban a sajtót illeti. Az gondoskodik elsősorban erről a „felvilágosító” munkáról, és ezzel mintegy a felnőttek iskoláját teremti meg.
A demokrácia fő tulajdonságának, a gyávaságnak felel meg leginkább ez a találmány, amely mindig módot ad az ún. vezérek legnagyobb részének arra, hogy minden fontosabb és döntőbb jelentőségű határozathozatal esetén az ún. többség szoknyája mögé bújhassanak.
Az igazi vezér visszavonul az olyan politikai tevékenységtől, amely legnagyobb részt nem áll alkotó munkából, hanem sokkal inkább a többség kegyeiért való versengésből.
Az a vezér, aki kénytelen alapvető világnézeti felfogását megváltoztatni azért, mert azt hamisnak és képtelennek ismerte fel, csak akkor cselekszik tisztességesen, ha hajlandó a felismerésének végső következményeit is levonni. Ebben az esetben a legkevesebb, amit megtehet, hogy visszalép minden nyilvános politikai szerepléstől annál is inkább, mert aki egyszer tévedett, annál fennáll a másodszori tévedés lehetősége is.
Meggyőződésem az, hogy a férfi egészen különös tehetségtől eltekintve a 30. életéve előtt ne foglalkozzék nyilvánosan politikával. Ne tegye, mert eddig az életkorig csak egy általános világnézet alapját szerzi meg, amelyen az egyes politikai problémákat vizsgálja és saját álláspontját rögzíti. Csak ilyen, világnézetileg kiegyensúlyozott és a napi kérdésekkel szemben megállapodott, tehát lelkében és belsejében érett férfi vehet részt a közügyek politikai irányításában.
Minél többet vitatkoztam a zsidókkal, annál inkább megismertem beszéd és harcmodorukat. Mindenekelőtt az ellenfél butaságával számoltak, és ha azután minden kötél szakadt, maguk tettették a butaságot. Ha mindez nem használt, akkor egyszerűen nem értettek meg semmit, vagy pedig pillanatok alatt egy másik témára ugrottak át. Magától értetődő dolgokat tárgyaltak, amelyek helyeslését azonban rögtön más jelentős dolgokra vonatkoztatták, hogy azután ismét visszavonuljanak és ne tudjanak semmi bizonyosat.
Azt a tényt, hogy minden irodalmi szennynek, művészeti giccsnek és színházi képtelenségnek kilenctized része egyetlen nép számlája terhére írandó, amely nép pedig alig egykét századrészét képviseli az ország lakosságának, nem lehetett letagadni. Ez a tény elvitathatatlan!
A hűség és hit megőrzése éppen olyan nemzeti érdek, mint a nép egészségének fenntartása.
A szociáldemokrata pártot nagy tömegtüntetések alkalmával mint néző ismertem meg, anélkül azonban, hogy csak a legkisebb betekintést is nyertem volna híveik gondolatvilágába, alapvető
tanaikba. Most egy csapásra megismertem nevelésük eredményeit és „világnézetüket”. Amihez egyébként évtizedekre lett volna szükség, azt én néhány rövid hónap alatt megértettem. Megismertem az erény álarcába rejtőzködő, felebaráti szeretettel övezett pestist, amitől az emberiségnek mielőbb meg kell szabadítania a földet, mert különben a föld szabadul meg az emberiségtől.
Az olvasás nem öncél, hanem csak eszköz, amellyel a velünk született tehetség és képesség kereteit kitöltjük.
Meggyőződésem volt, hogy minden gondolkodó embernek természetes kötelessége a politika iránti érdeklődés. Aki nem így gondolkodik, megítélésem szerint elveszti a kritika és ellentmondás jogát.
A fiatal franciát, amint hazájának politikai súlyáról vagy kulturális nagyságáról van szó, túlhajtottan szubjektív érzelmekre nevelik és nem objektivitásra. Ennek a nevelésnek lényege az, hogy mindig általános megállapításokra szorítkozik, amelyek azután, ha kell, állandó ismétlések útján a nép vérévé válnak. Nálunk ellenben nemcsak negatív nemtörődömséggel találkozunk, hanem még azt a keveset is kiölik a népből amit nemzeti öntudatként az iskolában magába szedett. A politikai mérget hordozó pockok még ezt a keveset is kilopják a nép széles rétegei szívéből, feltéve, hogy a nélkülözés és nyomor romboló munkája után erre még egyáltalán sor kerülhet.
A tanult munkás sohasem kerülhet olyan könnyen az utcára, mint a tanulatlan, bár az előbbieket is veszélyezteti a munkanélküliség.
Megkülönböztetek korral járó bölcsességet és ifjúkori zsenialitást. Az előbbit a hosszú élettapasztalat eredményezte alaposság és elővigyázatosság jellemzi, az utóbbi viszont kimeríthetetlen új és új gondolatok szolgáltatásában, anélkül azonban, hogy ezeket nagy számuknál fogva képes lenne feldolgozni. Az ifjúkori zsenialitás szolgáltatja a jövő terveit, az anyagot az építéshez, amelyekből viszont a bölcsebb évfolyamok választják ki az építő
köveket az épület felépítéséhez, feltéve, hogy az előrehaladott kor úgynevezett bölcsessége nem fojtja el az ifjúi zsenialitást.
Bécs, a kellemes, könnyed hangulatú város, a szórakozni vágyók otthona, az én életemben sajnos, csak a legszomorúbb korszak színhelyeként szerepelhet. Ma is vegyes érzelmekkel gondolok erre a városra, amely öt évi nyomorúságot jelentett számomra. Öt küzdelmes esztendőt töltöttem ebben a nimbusszal teli metropoliszban, amely idő alatt előbb mint napszámos, majd mint kis festő, sikerült mindennapi kenyeremet megkeresnem. Azt a keserű kenyeret, amely még a természetes éhség csillapítására sem volt elegendő. A nyomor hű társam maradt ez idő alatt, sohase hagyott cserben, és mindenben testvériesen osztozott velem.
A szükség istennője karjaiba vett, és gyakran összeroppanással fenyegetett, de a sors csapásai között akaratom csak erősödött, ellenállásom nagyobb lett, míg végre akaratom került ki győztesen a küzdelemből.
Kétségtelenül korán lett belőlem politikai forradalmár, de nem kevésbé korán lettem forradalmárrá a művészet terén is.
A történelmi gondolkodásmódnak az a formája, amelyet én az iskola padjaiban ismertem meg, végigkísér egész életemen. A világtörténelem, a napjainkban lejátszódó történelmi események tehát a politika megértésének kiapadhatatlan forrása maradt számomra. Nem akartam tanulni a történelmet, hanem azt akartam, hogy a történelem tanítson engem!
A legszebb eredményt a történelemben és földrajzban értem el. E két kedvenc tantárgyamban kitűntem az osztályban.
