Három dolgot csinálok nagyon jól: a munkámat, a hülyeségeket és a gyerekeket.
Nem értette a családom, miért akarok én festő lenni. Hiszen már van fényképezőgép, mondták. Ennyit értettek belőle.
Ha az alkohol akadályoz a munkában, hagyd abba a munkát!
Fellini azt mondta nekem, azért választott engem a Casanova címszerepére, mert olyan szemeim vannak, mint valakinek, aki állandóan masztu*bál. Na, mondom, ezt meg honnan tudja?
Az utolsó húsz percben bemutatott védekezésünk is oktatófilmbe illett volna… Kevésbé mívesen fogalmazva: bekkeltünk, mint az állat. Gullitnak úgy becsúsztam, hogy az én hátam fájdult meg – rám járt a Ruud…
Ballagásra új telefont kaptam, ami amúgy is kellett volna, meg néhány apróságot. Ékszert, pénzt, ilyesmit. A Ferrarimat elfelejtették elhozni. Spórolós banda.
– Még mindig ki vagy akadva, amiért nem jöttem el a ballagásodra? Mondtam már neked, hogy ütköztek a programjaim!
– Nem – válaszolom semleges hangon. – Meg sem hívtalak a ballagásomra.
Ne aggódj, ha nehézségeid akadtak a matematikával! Biztosíthatlak, hogy az én nehézségeim még a tieidnél is nagyobbak.
A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.
Amikor elment a kedvem a politikai újságírástól, és úgy döntöttem, hogy szavahihetőbb kuncsaftok után nézek, rengeteg mágussal és ufólátóval hozott össze a sors. Akkor végre úgy éreztem, független vagyok, mert a „Nulladik típusú találkozásokat” egy napon támadta a Magyar Fórum, a Beszélő és a Népszabadság. Aztán a Magyar Tudományos Akadémia szinte egy időben átkozott ki egy alföldi református lelkésszel. Napról napra éreztem, ahogy egyre függetlenebb leszek.