– Nem ismersz, de én ismerem magam. Ha nekem valami megtetszik, muszáj imádnom. Szinte megőrülök érte.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Hát rólad.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.
A mit maga iránt érzek, közönséges szerelemnek nevetséges volna nevezni. Több az egyszerű érdeklődésnél, nemesebb a közönséges turbékolásnál, én azt hiszem, hogy az én szerencsétlen élettragédiám utolsó derűje, egy végső lobbanása az életkedvnek, hogy aztán rohamosan jöjjön a vég: a katasztrófa.
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.
Amikor veled vagyok, minden, ami korábban nehéznek tűnt, már nem tűnik annak. Ez az egyik dolog, amit úgy szeretek benned. Nincs rám szükséged. Te egyedül is megbirkózol bármivel, mert rettenthetetlen vagy és önálló, szerető, kedves. Kétség sem fér hozzá, hogy te vagy az életem legjobb döntése.
El sem tudom képzelni, hogy ennél jobban tudnálak szeretni. De tegnap is így éreztem, tegnapelőtt is és tegnapelőtt előtt is.
Akarom a tegnapot, hogy
úgy ölelj, mint rég!
Már jól tudom hogy miért,
Rád gondolok,
és minden ettől szép.
Te vagy a zene a néma csend után,
Te vagy nekem a május délután.
Te vagy a sziget az élet tengerén,
Te vagy nekem a perc, mit vártam én!
Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.
A valóság elillan, minden emlékké válik. Lassan-lassan te is megszűntél vágy lenni – emlék lettél. (…) Nem unalmamban szerettelek, vagy szeszélyből, vagy a magány vett rá. Azért szerettelek, mert minden boldogságnál erősebben vágytam rád. És tudtam, hogy az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy együtt tartsa mindazt, amit a vágy képes kitalálni önmagának.
Ember vagyok és férfi. Meg tudnám önt védelmezni az egész világ ellen; de saját magam ellen nem. Én önt szeretem. Ha ön velem jön, a kárhozatba jön. Mert én nem vagyok sem szent, sem angyal! Ember vagyok- és rossz.
Az életet sokáig be lehet csapni, de végül mégiscsak azt teszi velünk, amire születtünk. Minden öregember egy-egy vallomás…
Fogadom, hogy becsüllek és óvlak téged és a tieidet mindenek felett. Megosztjuk az áldást és a terheket. Szószólód leszek, bajnokod, vigasztalód leszek, és menedéked, míg a halál el nem választ.
Az apró dolgokért szeretlek: harangvirágok az asztalomon, veregetés a vállamon azután a borzalmas szónoklat után, egy pohár tea a zűrzavar kellős közepén, és amiért te vagy az egyetlen, aki megmondja, hogy abban a zöld szoknyában leginkább egy zsák krumplihoz hasonlítok. És a nagy dolgokért: amiért neked köszönhetem a legszebb dolgokat életemben, amiért feledtetted kudarcaimat és erőt adtál.
Szeretlek. Ha akarom, ha nem. Nem én döntök. De ha dönthetnék, akkor is akarnám. Mert nem elég a langymeleg, nem elég az éppenhogy, nem elég a félpohár, nem elég a tizenkilenc. Nem elég a másolat, sem az utánzat, vagy a majdnem olyan. Nem azért, mert én így akarom. A szél sem tehet arról, hogy fákat dönt, a tenger sem, hogy hullámokat vet, a Nap sem arról, hogy perzsel. A madár sem tehet arról, hogy dalolnia kell, a virág sem arról, hogy nyílik és illatozik. És a szív sem tehet arról, hogy egy napon szerelem nyílik benne. Az enyémben. Irántad. Nem tehetek róla. Nem tehetek rólad.
A szív nem ismer több számot. Csak egyet. Az Egyet. Az Egyetlent. Téged.
Talán ott vagy mindenhol. (…) Odafent a rózsás színű felhőkben. Idelent a hajnali harmatban. Bármerre járok, téged kereslek. És bárhol vagyok, téged látlak.