Legigazibb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek.
És nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.
Ahogy a természetet, a daloló madarakat, a csillogó tarlót, a reggelt és az estét, a nyarat és a telet szeretem, úgy szeretlek téged.
Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.
Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;
nézésed kék halai bennem úsznak;
megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.
Te vagy a tükör, hol magamra látok;
az ablak: abból nézem a világot,
s a labirintus: mindig benned járok.
Ha összenézünk, hű szivet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat –
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.
Szívem a világ partjához csapdossa hullámait és könnyeivel írja rá nevét e szóval: – szeretlek!
Kezed alatt énekelnek
A tétova mozdulatok
Szürke egű napjaimat
Fényesíted, ragyogtatod.
Nem érek többet nélküled a holdnál, amely az égbolt éji útjain csak a leszállt nap fényét veri vissza.
Szeretlek, mondom.
– Látod: már ez a nap sem
kelt s telt hiába.
Mint könnycsepp sivatagban,
mely visszatért a porba,
így múlnék el nélküled.
Mint gyertya vad szélben,
ahogy harcol a sötéttel,
így múlnék el nélküled.
Hajdanán ezeregy kívánsággal égtem, de abban az egy vágyamban, hogy téged ismerjelek, minden más elhomályosult.
Jó érezni azt, hogy szeretlek
Nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
Szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, hogy szép, veled szép,
És csak veled teljes az élet.
Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.
Szólj, csak szólj, hallgatok, hallgatok a világ végeig,
s várom a perceket, amelyekben engemet értesz!
mert nekem már csak te vagy és nem is lesz soha másom:
sem étel, sem ital, sem munka, sem élet…
A csoda Te vagy. Eged aranya
Rám is poroz talán majd valaha!
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Boldoggá tesz az a tény, hogy mellettem vagy és láthatlak téged, de ha újra és újra csókolhatnálak, átkarolhatnálak, és ezzel összekuszálnám a dolgokat olyannyira, hogy ezzel mindent megkaphatok belőled, akármit, amit akarok, akkor boldogabb lennék. Az egy álomba illő pillanat lenne.
Azt kívánom, bárcsak világosan el tudnám mondani neked, amit érzek. Ezt nem lehet olyan puszta szavakkal megmagyarázni, mint amilyenek ezek.
De hogyha telve volna szívem,
A legdicsőbb emlékek kincsivel,
Kiszórnám azt e pillanatban mind,
S téged hagynálak benne egyedűl.
Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.