Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik.
Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom.
Azért félek, mert… hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.
Olyan ember társaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.
Adelle mellett akart ülni, és érezni akarta sápadt, szeplős bőre parfümillatát. Osztozni szeretett volna sötét, depressziós hangulatában. Adelle nem volt olyan anyagtalan, mint a többiek, neki súlya volt, megértette, milyen elszomorító, ahogy a világ a vesztébe rohan.
A mámor kell nekem, mi legfájóbb gyönyör,
Szerelmes gyűlölet, mi frissítőn gyötör.
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol… – S te soha
engemet?
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!
Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom.
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Tul sem hisz másban, csak a szerelemben.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Amire a leghevesebben vágyakoztunk, veszít az értékéből, mihelyt megkapjuk: a dolgok nem válnak képzeletünkből valósággá veszteség nélkül.
A mély vágy minden emberi teljesítmény kezdete. (…) Mindenki talál saját tapasztalatában is bizonyítékot, hogy viszonylag könnyű elérni azt, amit az ember erősen kíván.
Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra.
A vágyakozástól az élvezetig támolygok, és az élvezetben elepedek a vágyakozás után.
Ah, ez az üresség! ez a szörnyű üresség, amit itt érzek a lelkemben! – Sokszor gondolom: ha csak egyszer, csak egyszer szívedre szoríthatnád őt, ez az egész űr ki lenne töltve.