A fejlődés, a gondolatszabadság és az egyházi hatalom hanyatlása együtt jár.
Társadalom idézetek
Minél többet tanulmányozom a vallásokat, annál inkább meg vagyok győződve, hogy az ember soha nem imádott mást, mint magát.
Nincs nagyobb dögvész egy államban, mint a vallási buzgalom erkölcsösség nélkül.
Egy pluralista társadalomban egyetlen csoport sem írhatja elő a hitünket vagy erkölcsi szabályainkat, akármilyen nagy vagy erős is.
Ahol nincsenek törvények, és minden ember azt teszi, ami számára helyesnek tűnik, ott van a legkevesebb valódi szabadság.
Kérlek, törd össze ezt a poharat – és szabadíts meg bennünket az átkozott előítéleteinktől, és a hülye mániától, hogy mindent meg kell magyarázni, és hogy csak azt merjük megtenni, amit a többiek helyeselnek.
Nem vagyok gengszter, és soha nem is voltam. Nem vagyok tolvaj, aki elcsórja a pénztárcádat. Nem vagyok olyan fickó sem, aki feltöri a kocsid. Nem vagyok jóban olyan emberekkel, akik lopnak és másokat bántanak. Én csak egy tesó vagyok, aki ezek ellen küzd.
Nem igaz, hogy ebben a világban nem tudják kitalálni a békét!?
Az embert évszázadokon át nem a pálca emelte az állat fölébe és ragadta a magasba, hanem a zene: a fegyvertelen igazság ellenállhatatlan ereje, példájának vonzása.
A mi korunkban a zene mindinkább arra törekszik, hogy szentimentális, vagy tragikus történeteknek kísérőjelensége legyen, s ilyenformán hovatovább egy vásári bódé kikiáltójának gyanús szerepét tölti be, aki a bódéban tulajdonképpen megbúvó sötét Semminek igyekszik hangos reklámot csinálni.
Nem számít, milyen korrupttá, kapzsivá és szívtelenné válhat a kormányunk, a gazdaságunk, a médiánk és a vallási és jótékonysági intézményrendszerünk, a zene akkor is csodálatos lesz.
Az indusztriális kórházi vagy rendelőintézeti orvoslás úgy működik, mint egy nagyipari autójavító műhely. Itt is, ott is specialisták vannak. A javítóműhelyben motorszerelők, karosszériások, elektromos szerelők, kárpitosok, fényezők, stb. A kórházban kardiológusok, belgyógyászok, endokrinológusok, gégészek, sebészek stb. Attól függően lépnek akcióba, hogy mi a baj. Érdeklődésük középpontjában a beteg szerv áll. Maga az ember a beteg szerv tokjává devalválódik. Benne van a rosszul működő szív vagy vese. A toknak pedig ne legyenek túlzott személyes igényei. Ennek megfelelően jó beteg az, aki szerény, alkalmazkodó, kellő áhítattal tekint a „szakemberre”, és főként rutinszerűen gyógyítható. Rosszabb beteg, aki problémát, fejtörést okoz. A gyógyíthatatlan beteg pedig az orvoslás selejtje.
Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél – pontosan a fenti okok miatt.
Csatorna szennyében gázolunk mi mind, ám van köztünk olyan, ki a csillagokba néz.
Rettenetes elviselni, hogy a magyar köztudat nem tud mit kezdeni a siker fogalmával. Ha valaki túl hamar ér el valamit, azonnal mögöttes okokat fürkésznek a körülötte lévők. Talán pénzt mos, esetleg fegyverrel kereskedik, biztos lefeküdt valakivel. Miért, kemény munkával nem lehet elérni?
Ha egy sejt mindazokat a tulajdonságokat elveti, melyek egy bizonyos testszövet, például a felhám, a bélhám vagy a tejmirigyek részévé tehetnék, akkor szükségszerűen törzs- vagy egyedfejlődése korábbi szakaszának megfelelő állapotba esik vissza, ami azt jelenti, hogy egysejtűként vagy embrionális sejtként kezd el viselkedni, és nekilát az osztódásnak, tekintet nélkül a test egészére. Minél nagyobb fokú a visszaesés, annál inkább különbözik az újonnan képződő szövet a normálistól, és annál inkább rosszindulatú a daganat. (…) Amikor a környező szövetek maguk közé tartozónak tekintik, és elkezdik táplálni, csak akkor kezdődik a daganat halálos, áttételes növekedése. Ezt az analógiát továbbvezetve, az ember, akinek társadalmi magatartásnormái megrekednek az infantilizmus állapotában, szükségszerűen a társadalom parazitája lesz.
A civilizált emberiség saját maga által okozott gondjainak egyike, hogy az egyénnel szembeni emberiesség követelményei ellentétben állnak az emberiség érdekeivel.
A mi fajunk sem csúcsa az alakuló lét végtelen piramisának. Mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is éretlenek vagyunk, s nem pedig túlérettek, hiába áhítoztok rá gőgösen.
Azt hiszem, megtaláltam az állatok és a civilizált ember közötti hiányzó láncszemet. Mi vagyunk az.
Ha most leszállnának a marslakók, és megvizsgálnák, miért születnek a Földön gyerekek, arra jutnának, hogy a legtöbb embernek véletlenül lesz gyereke, mert akkor éjjel túl sokat ittak.
