Theo egyszer megkérdezte: ha volna gyógyszer az autizmusra, bevenném-e? Mondtam neki, hogy nem. Ugyanis fogalmam sincs, mi autista bennem, és mi nem az. Mi van, ha az autizmussal együtt, mondjuk, az észt vagy a humort is kikúrálnák belőlem? Mi lenne, ha Halloweenkor ezentúl tényleg a szellemektől félnék a töklámpás színe helyett? Mivel egyáltalán nem emlékszem, milyen nem autistának lenni, fogalmam sincs, mi maradna belőlem az autizmus nélkül. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember szétnyitja a mogyoróvajaslekváros szendvicset. A lekváros felére is ragad egy kis mogyoróvaj, és fordítva.
Manapság a Down-szindrómával diagnosztizált magzatok kilencven százalékát abortálják. Pedig több ezer Down-szindrómás ember él ezen a világon boldog és teljes életet. Mi lesz, ha a tudomány továbbfejlődik? El lehet majd vetetni egy magzatot szívbetegségre való hajlam miatt? Vagy esetleg azért, mert előreláthatólag nem lesz végig kitűnő az iskolában? Netán azért, mert nem ígérkezik modellalkatnak?
Ha a Down-szindróma vagy a csonttörékenység miatt el lehet vetetni egy gyereket, mi történik, ha már a kinézet és az érzelmi intelligencia is látható lesz a magzati korban? Mi van azokkal a szülőkkel, akik fiút akarnak, de kiderül, csak lányuk lesz? Hol vannak az elfogadás vagy az elutasítás határai?
Esik az eső. Ez a fajta eső olyan súlyos cseppekben hullik, hogy a hangja a zuhanyéhoz hasonlít, csakhogy nem lehet elzárni. Az ember az ilyen esőtől a duzzasztógátakra, özönvizekre meg a bárkára gondol. Ilyen esőben a legjobb visszabújni az ágyba, ami még meleg a takaró alatt, és úgy tenni, mintha még volna öt percünk lustálkodni.