Amit tavasszal érzünk, Isten szemében a Föld színén átsuhanó, röpke kis mosoly.
Rainer Maria Rilke
1875. december 4. - 1926. december 29.
osztrák impresszionista költő
Tíz órakor az egész család – talpig gyászban – összejött a Mária mennybemeneteléről elnevezett templomban, s mindnyájan fekete kesztyűt viseltek, sápadtak voltak s a szemük vörös. És egész nap valamennyien halkan és rekedten beszéltek, mintha állandóan csuklanának, és ünnepélyes képpel egyfolytában biccentgettek egymásnak.
Arra kérlek tiszta szívemből, hogy légy türelemmel szíved rejtelmei iránt, és igyekezz úgy szeretni a kérdéseket, akár a lezárt szobákat vagy az idegen nyelven írott titokzatos könyveket. Ne kutass olyan válaszok után, amelyeket nem kaphatsz meg, mert nem tudnál együtt élni velük. Az egyetlen cél, hogy megélj mindent. Élj hát most a kérdéseknek! S így fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapsz mindenre.
Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa.
A mi fajunk sem csúcsa az alakuló lét végtelen piramisának. Mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is éretlenek vagyunk, s nem pedig túlérettek, hiába áhítoztok rá gőgösen.
Rettenetes, hogy a tényektől sosem tudhatjuk meg a valóságot.
Itt áll a gyámoltalan virág és virulni akar; ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van: a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át, a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet, no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák. Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.
Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan – és minden más félelem… igen, a félelmek.
Érzésem szerint a házasság nem arról szól, hogy az összes határ ledöntésével gyors közösséget hozzunk létre, sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és így a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg.