Igen, meggyőződtem róla, hogy vannak olyan amerikai fehérek, akik szívesen segítenének a dühöngő fajgyűlölet megfékezésében; a fajgyűlölet miatt ez az ország egyre közelebb kerül a pusztuláshoz!
Aki olvassa a történelmet, megpillanthatja benne, hogy a népek erénye abban az arányban csökken, ahogyan növekszik babonájuk.
Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből.
Amit mi itt, ezen a csöpp kis bolygón valóságnak nevezünk, nem más, mint egy közös megegyezésen alapuló hagyományőrzés, ami időközben nevetséges törvényeket alkotott, és ellehetetlenítette az életet azok számára, akik egyáltalán nem is akartak részt venni ebben a hülyeségben.
Szépségünk nem tégelyekből vagy tubusokból fakad, hanem minden egyes olyan pillanatunkból, amikor képesek vagyunk felülemelkedni a külsőségeinken, és megszabadulunk a görcsös kényszertől, hogy megfeleljünk a társadalmunk elvárásainak.
Létezik valahol köröttünk egy közös kedvaura: egy láthatatlan burok, amelybe mindannyian beleadjuk a sajátunkat. Ha a kollektív kedvbe többen dobnak be szenvedést, depressziót, bánatot, haragot és gonoszságot, mint kedvességet, jóságot, megértést és elfogadást, ez a felhő tiszta fehér színről koromfeketévé válik.
Nekünk, nőknek nincs szükségünk sem élettársra, sem pedig egy gyerekre, hogy kiteljesedjünk. Hihetetlen, hogy még a mai világban is a külseje, az anyagi helyzete és a kapcsolati státusza alapján ítélnek meg egy nőt. Mintha házasság és gyerek nélkül valaki nem is lehetne boldog.
Az emberi társadalmak általában nem újító jellegűek, hanem hierarchikusak és ritualisztikusak. A változásra irányuló javaslatokat gyanakodva fogadják, mert a rituálé és a hierarchia kellemetlen módosulását ígérik: a rituálé egyik készletének másikra való kicserélését vagy talán egy kevésbé szertartásos, kevésbé strukturált társadalom létrejöttét vonják maguk után. Ám mégis vannak idők, amikor a társadalmaknak meg kell változniuk.
Minél függetlenebb egy közösség, annál kevésbé vágyik a magánszférára. Minél inkább szükségünk van családunkra és barátainkra, annál kevésbé engedhetjük meg magunknak a zárkózottság luxusát. Csak Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, ahol megélhetésünk alapja kizárólag a pénz, engedhetik meg maguknak az emberek, hogy egyedül legyenek.
Régebben nem kiabált,
Nem nőtte túl a szobát,
Nem morgott még a világ,
Ennyi szabálytól.
Már nem akarom tudni,
hogy ki csinált ipart a zenéből,
Már nem akarom tudni,
hogy miben hisz, aki a hitért öl.
De azt mondom neked, nézd magad legelőször
Mert lehet, hogy a bűnben mindenkit megelőzöl
És ha úgy látod, hogy minden helyes, amit teszel
Akkor jön majd egy nemzedék, amit a te tetted nevel.
Egy tökéletes világban a lelkünk szépsége alapján ítélnének meg bennünket, tökéletesnek a legkevésbé sem mondható világunkban azonban a csinos nő előnyöket élvez, és általában övé az utolsó szó.
A kapitalizmusnak az a sajátos hibája, hogy egyenlőtlenül részesít a javakban. A szocializmusnak az a sajátos erénye, hogy egyenlően részesít a nyomorban.
Kétség sem fér hozzá, hogy a család és az otthon az, amely által az emberi társadalom legnagyobb erényei születnek, erősödnek és táplálkoznak.
Annak a társadalomnak, amelyben az emberek nem mondhatják el a véleményüket, nincs jövője.
Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.
Van egy álmom: egy napon felkel majd a nemzet, és megéli, mit jelent valójában, ami a hitvallásában áll.