A társadalomtudomány képes arra, hogy megváltoztassa az objektív valóságot oly módon, hogy hatással van a résztvevők nézeteire, a természettudomány viszont nem, hiszen a természettudomány által vizsgált jelenségeknek nincsenek gondolkodó résztvevői.
Kétfajta társadalmi ellentmondással állunk szemben – a köztünk és az ellenség közötti ellentmondásokkal, valamint a népen belüli ellentmondásokkal. Ez a kétfajta ellentmondás természetét tekintve teljesen különbözik egymástól.
A társadalom változásait főképpen a társadalmon belüli ellentmondásoknak, azaz a termelőerők és a termelési viszonyok, az osztályok, az új és a régi közötti ellentmondásoknak a fejlődése idézi elő; ezeknek az ellentmondásoknak a fejlődése lendíti előre a társadalmat, és adja meg a lendületet ahhoz, hogy az új társadalom felváltsa a régit.
Az osztálytársadalomban mindenki egy meghatározott osztályhelyzetben él, és mindenfajta eszme kivétel nélkül magán viseli az osztálybélyeget.
Sokkal inkább megbecsüljük, ha tudjuk hová tenni az életünket. Ha el tudjuk helyezni magunkat egy széles skálán, ha nem csak óriásplakátok, olimpiák és szögesdrótkerítések mellett, esetleg épp ellenük háborogva, és száraz, átélhetetlen számok (kávéstatisztikák és GDP tizedszázalékok) leegyszerűsítésében éljük meg az életünket. Ha egyáltalán megéljük, és nem csak át(éljük).
Csak olyan ritka lények, mint Buddha vagy Jézus látták meg a kaszt vagy társadalmi osztály alapvető jelentéktelenségét; ismerték fel, hogy az valójában formával való azonosulás, s hogy a kondicionálttal és az időlegessel való ilyen azonosulás elhomályosítja a minden egyes emberi lényben ott ragyogó kondicionálatlan és örökkévaló fényét.
Én nem provokálok, csak nem mismásolok. A kettő nem ugyanaz. A mai társadalmi közeg arra épül, hogy sunnyogjunk. Nem mondunk igeneket, nem mondunk nemeket. Nem állunk ki valami mellett, mert azon agyalunk, hogy az hasznos-e.
Úgy vélem, hogy az emberiség hiába próbálkozik a liberalizmussal és találnak ki újabb és újabb törvényeket, amelyek állítólag jobban megfelelnek a társadalom jelenlegi fejlődési fokának, annál jobb törvényeket ma sem tudok elképzelni, mint amilyeneket Mózes kapott a Mindenhatótól a Sinai hegyen.
Figyelemre méltó, hogy a hit és a babona formái minden korban, minden népnél ugyanazok maradnak.
Az összes izmus egymásból táplálkozik, de a tápláléklánc csúcsán még mindig a bivalyerős, fehér, céges, macho férfi áll. (…) A férfi dönti el, hogy létezhetnek-e a további izmusok.
A fiatalság küldetése a korrupció felelősségre vonása.
Bolygónk mostani helyzete több mint riasztó. A válság apró részleteivel, vonatkozásaival való szembesülés mélyen felkavar. Szívmelengető ugyanakkor megtudni, hány ragyogó elme dolgozik azon, hogy megértse és végül megoldja az előttünk tornyosuló nehézségeket. (…) Amint arra a munka során gyakran emlékeztettek: sokkal többet érhetünk el együtt, mint külön-külön.
Ha a fenntarthatóság megvalósításán gondolkodunk, nagyon is könnyű észrevenni azt, amiről le kell mondanunk, és szem elől téveszteni azt, amit nyerhetünk. A valóság azonban az, hogy a fenntartható világ számtalan előnyt tartogat.
Minden társadalomjobbító intézkedés közül a leghatékonyabban az csökkenti a családok méretét, ha szabadságot, tudást, jogokat és lehetőségeket adnak a nőknek, asszonyoknak. Ahol a nők szavazati jogot kapnak, ahol a lányok tovább járhatnak iskolába, ahol az asszonyok a maguk urai, és nincsenek alárendelve a férfiak akaratának, ahol hozzájutnak a megfelelő egészségügyi ellátáshoz és a fogamzásgátló szerekhez, ahol bármilyen foglalkozást választhatnak, és ahol törekvéseiknek mások nem szabnak határt, ott a születések száma csökkenni fog. Ennek okai egészen nyilvánvalóak: a jogok kiterjesztése önálló döntéshozatalt jelent, s ha az élet számos lehetőséget tár a nők elé, gyakran a kevesebb gyerek világrahozatalát, a kisebb családot fogják választani.
A földművelés hajnalán kezdtek gazdagodni a lehetőségeink, és a természettel való kapcsolatunk lassan megváltozott. (…) Nem voltunk már a természet részei – kiléptünk belőle. Most, oly sok év után vissza kell fordítani ezt a folyamatot. Ezúttal ismét nincs más választásunk, mint a fenntartható létezésmód – csakhogy most már több milliárdan vagyunk. Nem térhetünk vissza, és nem is akarunk visszatérni a vadászó-gyűjtögető életmódhoz. Ki kell alakítanunk a fenntarthatóság új formáját, és a mai kor emberének világát ismét harmóniába kell hoznunk a természettel; csakis így indulhat újbóli növekedésnek a súlyos mértékben megcsappant biodiverzitás. Csakis így ‘vadulhat vissza’ a világ, és állhat be újra egy stabil állapot.
A vadat és őseredetit a megszelídítettel váltottuk fel. Úgy tekintünk a Földre, mint a mi bolygónkra, amit az emberiség működtet a saját javára és hasznára. Az élő természet többi szereplője számára nem sok maradt. Az igazi, a megzabolázhatatlan, ősi természet – a nem emberi világ – nincs többé. A Földet elárasztottuk és legázoltuk.
Ma (…) kényelmesen, elégedetten éldegélünk a magunk által okozott katasztrófa árnyékában. A bajt éppen azok a dolgok okozzák, amelyek ezt a kényelmes életet lehetővé teszik. És egészen természetes, hogy így élünk, amíg nincs nyomós okunk arra, hogy felhagyjunk a megszokással, és nem készül komoly, hiteles terv a változtatásra.
Manapság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a buzgalmon, a bűn az erényen, a fennhéjázás a bátorságon.