Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk a tudomány, a művészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek, sőt talán csak egy fajnak alkotásai. Tőlük függ ennek a kultúrának a léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk minden szépsége.
A bódult humanizmus divattá vált, és milliók jövőjét áldozzák fel azzal, hogy tűrik a saját gyengeségük okozta károkat.
Az emberiséget megújító, valóban áldásos mozgalom mindig ott fogja elkezdeni építő munkáját, ahol az utolsó szilárd alapnak vége van. Nem szégyen, ha hasznát veszi a múltban már bevált igazságoknak, hiszen az emberi kultúra és az ember maga is összefüggő hosszú fejlődésnek az eredménye, amelyhez minden egyes nemzedék hozzájárul munkájával.
Minél ocsmányabbak és nyomorultabbak egy kornak és embereinek szellemi termékei, annál inkább gyűlölik a fennkölt és dicső múltnak tanait. A legszívesebben kiirtanák ilyen időkben az emberekből a múlt emlékeit, hogy így kikapcsolják az összehasonlítás lehetőségét, s saját torzszüleményük művészetnek látsszon.
Amit ma gimnáziumnak nevezünk, az voltaképpen csak torz képe a görög ideálnak. Nevelésünknél teljesen megfeledkezünk arról, hogy egészséges lélek csak egészséges testben lakozhat. Különösen akkor bír ez a mondás föltétlen érvénnyel, ha a nép nagy tömegét vesszük szemügyre.
Valóban radikális és olykor nehezen elviselhető kötelességet és terhet csak akkor lehet az összességre róni, ha az egyént a kényszeren kívül a szükségesség felismerése is vezeti.
Csak a tartalmas lelkű ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak és derék, hasznos fia nemzetének.
Más ember lettem az út végére. Három hónappal ezelőtt én sem tudtam, hogy milyen úton indultam el pontosan. Nem tudtam, milyen hatalmas fába vágtam a fejszémet. Ma már látom és tudom, hogy kezdetben egy szikra voltam, ami beindította a változás motorját. Ma pedig már együtt, szövetségben gátakat bontunk szerte a Kárpát-medencében, és bárhol a nagyvilágban, ahol magyarok élnek, árad a Tisza.
(Hősök Tere, 2024. június 8.)
A Föld vezérlőközpontjában felelőtlenül tekergetjük a tárcsákat és nyomogatjuk a kapcsolókat, ahogy a tehetetlen és hozzá nem értő éjszakai műszak tette 1986-ban Csernobilban.
Az erdőirtás olyasvalami, amit csak mi, emberek végzünk. A természet fölötti uralmunk jelképe lett.
Egy közelmúltbeli kutatás szerint az emberiség természetpusztító tevékenysége felerészben a népesség leggazdagabb 16%-ának javát szolgálja. A vagyonos rétegek által folytatott életvitel teljességgel tarthatatlan. Amikor feltérképezzük a fenntartható jövő felé vezető utat, ezt a helyzetet feltétlenül orvosolnunk kell. Nemcsak azt kell megtanulnunk, hogy miként gazdálkodjunk a Föld véges erőforrásaival, de igazságosabban, egyenlőbben is kell őket elosztanunk.
Semmi sem maradt, ami korlátot jelentene számunkra. Ha valami nem állít meg bennünket, tovább használjuk és fogyasztjuk a Föld fizikai erőforrásait, amíg teljesen fel nem éljük őket.
Egy országban – újságok segítségével – két hét alatt a düh és felháborodás olyan állapotába lehet hozni az ítélőképtelen tömegeket, hogy az emberek hajlandókká válnak arra, hogy bizonyos érdekeltek érdemtelen céljaiért katonáknak öltözve öljenek, és magukat megölessék. Ennek megfelelően nem hiányoznak a próféták, akik kultúránk közeli pusztulását jósolják. Én nem tartozom ezekhez a pesszimistákhoz; hiszek egy jobb jövőben.
Az állam legfőbb feladatának azt tekintem, hogy az egyént megvédje, és alkalmat nyújtson neki arra, hogy alkotó személlyé fejlődjék. Legyen tehát az állam a mi szolgánk, és ne mi legyünk az állam rabszolgái. Ezt a parancsolatot szegi meg az állam, amikor bennünket erőszakkal arra kényszerít, hogy katonai és háborús szolgálatot teljesítsünk; holott ennek a jobbágyszolgálatnak célja és eredménye más országok embereinek megsemmisítése, vagy fejlődési szabadságuk meggátlása. Csak olyan áldozatokat hozzunk az államért, amelyek javára válnak az emberi individuumok szabad fejlődésének.
A nacionalizmus gyerekbetegség, az emberiség kanyarója.
kényszer autokrata rendszere – meggyőződésem szerint – rövid idő alatt degenerál, mert az erőszak mindig az erkölcsileg alacsonyabbrendűeket vonzza és, – meggyőződésem szerint – szabály, hogy zseniális tirannusok utódaiként latrok szoktak következni.
Mi vagyunk az elsők, akik teljes valójában felismerjük a ránk leselkedő veszedelmet, és az utolsók, akik tenni is tudunk ellene.
Minden nemzedék azt tekinti normális alapállapotnak, amit megtapasztal.
Csak az elmúlt néhány évtizedben kezdtük megérteni, hogy mindannyian egy olyan emberi társadalomba születtünk, amely természeténél fogva mindig is fenntarthatatlan volt. Most azonban, hogy már tisztában vagyunk ezzel a ténnyel, választanunk kell. Folytathatjuk eddigi gondtalan életünket, nevelgethetjük gyermekeinket és élhetünk az általunk felépített modern társadalom kínálta célok eléréséért, fittyet hányva annak, hogy a katasztrófa már a küszöbünkön áll. De változtathatunk is a helyzeten.
Ma mindannyian pripjatyiak vagyunk. Kényelmesen, elégedetten éldegélünk a magunk àltal magunkra idézett katasztrófa árnyèkában.
