A gyerekek sosem ismerik meg igazán a szüleiket. Kisgyerekként csodálják, hősnek tartják őket, kamaszkorukban bosszankodnak vagy akár szégyenkeznek miattuk. Aztán amikor felnőnek, a szüleiket közönséges halandóknak látják.
Számomra a gyermekvállalás igazi rendeltetésének semmi köze a fajfenntartáshoz, a túlélés parancsoló szükségszerűségéhez, inkább arra szolgál, hogy lezárjuk saját gyermekkorunkat. A családalapítással újra megtapasztalhatjuk mindazt, amit gyermekfejjel éltünk át, de most már érettebb nézőpontból.
Ez a jó anyák sorsa: a jelenlétük magától értetődővé válik.
Ha szülő vagy és boldog akarsz lenni, akkor ne várd lélegzet-visszatartva, hogy a gyerekeid hálásak legyenek. Ha mégis olyan gyerekeid vannak, akik hálásak neked, akkor ők a kevés kivételek. Akkor igazán szerencsés ember vagy.
A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.
Az a szó, hogy „édesanyám”: ez az Isten neve a gyermekek szívében és ajkán.
Még mindig van két gyerekünk otthon és ez sokszor több, mint amennyit az átlagemberek nevelnek. Aztán amikor hazamegyek, tele a ház, mert elhozzák a barátaikat is és olyan a villánk, mint egy hotel. Azt hiszem, hogy ez jó, mert azt jelenti, hogy szeretnek otthon lenni, olyannyira, hogy még a barátaikat is idehozzák. Úgyhogy azt hiszem, velük kapcsolatban nem rontottunk el semmit a nejemmel.
Ha vannak gyerekei, tudja, hogy nincsen olyan, hogy nevelési elv. Ez egy hibrid dolog. Amit a feleségem és én tanultunk a szüleinktől, azt adjuk tovább, legyen ez vallási meggyőződés, magatartás, sporttudás, szellemi tudás.