Az életben csak olyankor izgulunk és mérgelődünk egy ajánlaton, ha ellenkezésünkben nem érezzük magunkat egész biztos talajon, és bévül nagyon is kísértésbe jövünk, hogy a tervet magunkévá tegyük.

Egy drága halottunk emlékét azzal tiszteljük a legjobban, ha kimondjuk, hogy a bíráló, kritikai elv értelme, oka, célja csupán egyetlenegy lehet: a kötelesség elve, az élet parancsa. Igen, midőn a törvényhozó bölcsesség bírálóan kitűzte az értelem határait, ugyanezen a határon felállította az élet zászlaját, és az ember katonai kötelességévé tette e zászló szolgálatát.

Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.

Szerencse és Siker bennünk vannak. Kell, hogy tartsuk őket: erősen, mélyen. Mihelyt itt benn valami kezd lazulni, engedni, kifáradni, tüstént minden felszabadul körülöttünk, ellenáll, szembeszáll, kivonja magát befolyásunk alól… Akkor jön egyik a másik után, vereség vereségre következik, s az ember elkészül.

A betegség a testi elem túlságos hangsúlyozását jelenti, az embert mintegy testére utalja és korlátozza, és az emberi méltóságot ezáltal csökkenti, sőt, végső soron megsemmisíti, mivel az embert puszta testté alacsonyítja.