Túlélni egy feleséget borzalmas, de egy gyermeket túlélni…arra talán már jelzők sincsenek.
Charles Westmoreland – 1.évad 18.rész
Boldogtalan zug lettem magamnak, ahol nem élhettem és ahonnét még csak el sem távozhattam. Ugyan hová fusson szívem a szívemből? Magam elől hova meneküljek?
– Tudod…amikor az ember nagyon szomorú, szereti a naplementéket…
– És amikor negyvenhármat néztél meg, olyan szomorú voltál?
De a kis herceg nem válaszolt.
A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
A kínzó karácsonyi vacsorákat még csak-csak túléljük a szeretteink közt – vagy éppen azok közt, akiket legszívesebben két és fél méter mélyen látnánk egy temetőben –, a szilveszterek magánya sok embert meggyötör. Elvárásaink vannak az utolsó nappal szemben, akkor látjuk meg igazán, milyen csődtömegek vagyunk. Gyűjtögetők, depressziósok, senkik. Eldöntjük december utolsó napján, hogy január elsejétől minden más lesz, de igazából soha semmi sem lesz más.
Melankolikus alkat vagyok, aki legfeljebb másodpercekre képes boldognak érezni magát, azt is nem túl gyakran.
Aki úgy látja a világot,
Mint én – s óh, jaj, magát is benne,
Nincs elmúlás, halál, enyészet,
Amely annak fájdalmas lenne…
Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat…
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.
Az élet minden hullámverése elborít, és újabban egy kínos furdalás okoz pokoli fájdalmat: hátha megérdemlem, hátha a világ jó, s a rossz én vagyok!
A világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam, s talán egyedüli szerencsém, hogy valakinek ezt bevallhatom.
A szenvedés is sokat ér, mert én szenvedek, és az én szenvedésemben mellettem őrködik a világot semmibe sem vevő, keserű, büszke öntudat.
Az örömet a lét búval együtt kinálja.
Nem megy minden, uram, vágyunkkal egy irányba.
Kell bosszankodni is, így akarja az ég,
Enélkül a világ túl boldog lenne rég.
Az esőcseppek kopogása behatolt a szobába, mintha állhatatosan be akart volna tolakodni valaki – valami szürke, komor, alaktalan lény, a szomorúságnál is szomorúbb. Mintha be akart volna törni félig eltemetett emlékek ezreivel, hogy elöntse ezt a kis száraz szigetet, ezt a meleg és világos odút, mely a külvilághoz képest most emberséges és lakájos volt.
Olyan az emberszív (…), hogy csak egy bizonyos mennyiségű keserűség fér meg benne. Ha a szivacs teleszívta magát, elzúghat fölötte az egész óceán, egy csöpp nem sok, annyit se vesz magába többet.
Vannak az életnek zaklatott pillanatai, amikor azt se vennénk észre, ha körülöttünk összeomlana a föld.
Az öröm kis életlámpánk olaja. Ha az olaj kifogy, még izzik a bél, de már nem világít. Az örömtelen lélek fölemészti magát, rosszkedvet, ingerlékenységet, szomorúságot áraszt, senkinek sem világít.
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna –
Dehogy lennék menyasszonya!
Most virágzó életemnek
sirva töltöm napjait,
disze helyett szerelmemnek
búmnak érzem nyilait
Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.
A fájdalmat senki sem veheti el, még Istennek sem áll
módjában megkönyörülni azon, aki érzi. A bánatot elmulasztani
sem lesz soha képes semmilyen égi vagy földi hatalom, csak a
súlyát teheti majd könnyebbé az idő azzal, hogy hozzászoktat
minket ahhoz, hogy amíg élünk, velünk marad.