A szomorúság olyan betegség, amely előbb-utóbb megöli a szerelmet.
Gondoljanak bele, hány millió ember él együtt úgy valakivel, hogy nem is érzi jól magát vele, hány millióan utálják az állásukat, de félnek elveszíteni azt – nem csoda, hogy úgy néz ki az arcuk, ahogy. Szinte lehetetlen úgy ránézni egy átlagember arcára, hogy végül ne kéne elfordítani a fejünket, és valami másra nézni, bármire, egy narancsra, egy kőre, egy üveg terpentinre vagy egy kutya seggére.
A napi hajtás, a rossz kapcsolat, az unalmas munka, az olyan feladatok sorozatos elvégzése, amivel nem értesz egyet esetleg… nagyon sok mindenből tevődik össze az emberi boldogtalanság.
A szomorúságban a dolgok egy fájdalmas szépségben jelennek meg. A szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll a legközelebb hozzám. Nehéz lenne megmondani, hogy miért. Az örömben megjelenő szépség számomra szorosan összefügg a győzelemmel és a győztessel, én pedig sem a győzelemmel, sem a győztessel nem tudok mit kezdeni. A győzelmet tulajdonképpen nem is értem. A győztes nevetésének szépsége nekem nem mond semmit. Számomra minden győzelem szomorú.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
A szenvedés száz arcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik – árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek.
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad.
Szemem búsan elmereng
Szürke messzeségen,
S szívem sírva száll tova a
Nyughatatlan szélben.
Sötétben kesergő felhőim elfelejtik, hogy maguk takarják el a napot.
A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.
Nem könnyű a sorsnak nézni szemébe,
próbálja az ember elűzni a búját,
s belefojtja a gondolatok szomorúbbját
ez a szeszbe, az hazudásba, mesébe.
Nekünk kaland kellett, meseszó,
királyfi, vadállat, furcsa manó.
Leányrablás. De ki tudta: a vad
fickó fejiben a mese megakad?
Túlélni egy feleséget borzalmas, de egy gyermeket túlélni…arra talán már jelzők sincsenek.
Charles Westmoreland – 1.évad 18.rész
Boldogtalan zug lettem magamnak, ahol nem élhettem és ahonnét még csak el sem távozhattam. Ugyan hová fusson szívem a szívemből? Magam elől hova meneküljek?
– Tudod…amikor az ember nagyon szomorú, szereti a naplementéket…
– És amikor negyvenhármat néztél meg, olyan szomorú voltál?
De a kis herceg nem válaszolt.
A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
A kínzó karácsonyi vacsorákat még csak-csak túléljük a szeretteink közt – vagy éppen azok közt, akiket legszívesebben két és fél méter mélyen látnánk egy temetőben –, a szilveszterek magánya sok embert meggyötör. Elvárásaink vannak az utolsó nappal szemben, akkor látjuk meg igazán, milyen csődtömegek vagyunk. Gyűjtögetők, depressziósok, senkik. Eldöntjük december utolsó napján, hogy január elsejétől minden más lesz, de igazából soha semmi sem lesz más.
Melankolikus alkat vagyok, aki legfeljebb másodpercekre képes boldognak érezni magát, azt is nem túl gyakran.
Aki úgy látja a világot,
Mint én – s óh, jaj, magát is benne,
Nincs elmúlás, halál, enyészet,
Amely annak fájdalmas lenne…