Ha csak unalomból, félelemből vagy észérvek miatt kötöd össze valakivel az életed, előbb a szabadságodat, utóbb a másikat, végül önmagadat veszíted el.
Minden érintésed
most is éget még!
Mint sok visszatérő
régi szép emlék!
– Ó, a kamaszbánat – bólintott apu merengve.
– Igen, az milyen kedves tud lenni! – értett egyet anyu.
Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán ültem, és a szüleimet hallgattam, akik „mókásnak” tartják, hogy éppen meghasad a szívem.
Mily szörnyű bajt bocsájtsz rám,
mily rettentőt, ha rágondolok, Ámor,
nem félek a haláltól,
gyötrelmeim végét csak tőle várván. (…)
Így hát az élet öl meg,
amíg a halál visszaadja éltem.
Hallatlan, hogy e létben
élet s halál engem miként gyötörnek!
Édes szavak. Csalóka enyhet adó balzsam. Segítség, szerelem, összetartozás, visszatérés – szavak, édes szavak. Egy-egy szó, semmi több. Milyen sok szó van arra, ami pedig olyan egyszerű: két test vad, félelmetes erejű varázsa! A fantáziának, a hazugságnak, az érzéseknek és az öncsalásnak micsoda szivárványa ível fölötte! Lám, ő is itt áll a búcsú éjszakáján, nyugodtan, a sötétségben, hagyja, hadd hulljon az édes szavak permetező esője, pedig valójában minden szó ugyanazt jelenti: búcsú, búcsú, búcsú. Ha már beszélni kell róla, akkor úgyis vége.
A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.
El fogok menni. Elmegyek, mert erre kérsz, és tőled nem tagadhatok meg semmit sem. De minden út körbeér, és találkozunk még. Tudom. Ha nem ebben az életben, hát majd azután. Mindig is téged kerestelek, és végre rád találtam. Tudok várni. Te vagy a lelkem, a lélegzetem; nélküled nincs értelme semminek. Mi egyek vagyunk… oszthatatlanok, és a természet minden ereje azon lesz, hogy kettőnket újra egyesítse. (…) Addig minden erőmmel azon leszek, hogy jobb ember legyen belőlem. Volt valaha egy fiú, aki valóra akarta váltani az álmait. Hát megyek, megkeresem őt. Azért megyek, mert te kérsz rá. Azért megyek, mert téged még az életemnél is jobban szeretlek.
– Na, ezt add össze. Gyűlölsz valakit, miközben rengeteg közös emléketek van, hazudsz neki, miközben szereted, míg végül az utolsó csepp szereteted is eltűnik.
– Ahhoz, hogy minden szeretetet kiölj magadból, az emlékeidről is le kell mondanod.
– És ha nem tudok?
– Hogyha nem tudsz, akkor istenigazából senkit nem szerettél. Egyetlen megoldás van, felejteni kell, bármilyen nehéz is.
Idővel minden szerelmi történetből tragédia lesz.
Ma éjjel a semmi sem olyan,
mint amikor olyan, amilyen.
Sétál a Hold a háztetőn,
zsinóron húzza maga után a szívem.
S mert szív, felezve, alig-alig élhet,
én egész szívemet átadtam néked;
így maradok, mint ismersz,
egyre csonkább.
Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (…) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád.
Nincsenek konkrét jelek, csak sejtések, megérzések és félelmek. Hogy már nem szeret. Hogy már mást szeret.
A szerelmet az öli meg, ha az ember valakinek a kedvéért lemond az álmairól.
Mennél, futnál, repülnél. Valahová. Mindegy, hová, csak nagyon-nagyon messze. Tőle. Kétségbeesve keresel fogódzót, próbálsz gondolkodni, hogy hová, merre… Aztán az első kétségbeesés után megérted: nincs hová menned. Hiszen Ő benned van. Bárhová mész, mindenütt Ő vár, bárhová nézel, Őt látod. És érzed. Azt is, hogy szüksége van rád. És megérted, hogy egyetlen helyre kell menned, menekülnöd. Oda, ahol vár rád.
Kérlek, ne sírj, ha valami bánt,
Hívj, egy szó, s dalom érted kiált.
Rám találsz majd, tudom, eljön az a nap,
Vágyom rád, oly messze vagy.
Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
Van éj, legyenek titkai!
Multamban semmit sem találhatsz,
Ami szerelmed növeli.
Szeretsz – nos, legyen elég ennyi!
S ha szeretsz, ne kérdezd soha,
Ne tudd meg, hogy az életem mily
Üres, fekete, ostoba!
Azt mondod: „Szerelmes vagyok és sokat szenvedek…” Te áldott vagy. Valójában azok a szerencsétlen emberek, akik sosem voltak szerelmesek, és sosem szenvedtek. Ők egyáltalán nem is éltek. Szerelmesnek lenni és szenvedni tőle: ez a helyes út. Így ugyanis keresztülmész a tűzön, ami megtisztít, ami új szemeket ad neked, és éberebbé tesz. Ez az a kihívás, amit el kell fogadni. Aki nem fogadja el ezt a kihívást, az gerinc nélküli marad.
A boldogtalan szerelmesek testvéreknek érzik egymást gyötrelmeikben, akárcsak a vértanúk. Semmi a világon úgy meg nem érti egymást, mint két rokon fájdalom.