Minden életveszélyes sportban ez az ésszerű mozzanat: azért fokozzuk szántszándékkal a szükséges erőfeszítés és az összpontosítás mértékét, mert így mintegy megtisztítjuk elménket az érdektelen semmiségektől. Az egész élet modellje ez kicsiben, azzal a különbséggel, hogy míg a hétköznapok során rendszerint helyre lehet hozni a tévedéseket, és kialakulhat valamiféle kompromisszum, addig itt minden cselekedetünk – ha mégoly rövid időtartamra is – halálosan komoly.
A hegymászás nem a vele együtt járó veszélyek ellenére, hanem épp azok miatt varázslatos tevékenység.
Amikor mindent jelent, úgy játssz, mintha semmit sem jelentene.
Egy hatalmas és diadalmas erőfeszítés csúcsán, miközben az erek vadul lüktetnek koponyádban, hirtelen minden elcsendesedik benned. Minden világosabbnak, tisztábbnak tűnik számodra. Olyan, mintha egy hatalmas erejű fénynyaláb járná át a testedet. E percben meggyőződéssel hiszed, hogy végtelen erők birtokában vagy. Ha akarsz, akár repülni is tudsz. Nincs nagyszerűbb az életben, mint ez a fehéren izzó pillanat; és hajlandó vagy újból akár évekig is dolgozni, hogy ismét megízleld.
Amikor győzöl, kialakul benned egy különleges érzék, körülvesz a legyőzhetetlenség aurája.
Amikor kétségek közt vagy, két út közül választhatsz: mehetsz balra vagy mehetsz jobbra. Azt mondják, a kudarc nincs a lehetőségek közt, de ez nevetséges. A kudarc mindig is egy lehetőség. A kudarc a legkönnyebben elérhető lehetőség mindig és mindenkor, de az egy választás. Választhatsz, hogy elbuksz vagy sikeres leszel. Ha elvetjük ennek a csíráit, tudatjuk az ellenfelünkkel, hogy megyünk előre, magunk elé tartott kézzel, akkor elérjük a győzelemhez vezető utat.
Akik úgy vélik, hogy nincs idejük a testmozgásra, azok előbb-utóbb kénytelenek lesznek időt találni a betegségre.
Az ökölvívásban van egy mondás: az idősödő, korosodó ökölvívót először a reflexei, utána a kondíciója és az ereje, legvégén a barátai hagyják cserben.
Én már gyermekként azt tapasztaltam, hogy aki egyszer megszerette az ökölvívást, azt szinte magába szippantja ez a közeg. Ennek a közösségnek pedig jellemformáló ereje van. Erre kiváló példa, hogy mindig van pár srác, aki először azért jön le a terembe, hogy megtanuljon verekedni, vagy hogy felvágjon vele a barátai, a barátnője előtt. Mindez hamar megváltozik, és elkezdi megérteni az ökölvívás szépségét és lényegét.
19-20 évesen fogtam fel, hogy a labdarúgás számokból, trófeákból, rekordokból áll, nem csupán abból, hogy mit mutatsz a pályán. Ha nyerni akarsz valamit, akkor gólokat kell szerezned. Ez a legfontosabb dolog a futballban azután, hogy a csapattal nyertél. Ez a két dolog viszont erősen kapcsolódik egymáshoz. Ezt a felismerést a fejlődésem folyamán beleépítettem a játékomba és a gondolkodásomba.
Elképesztő mennyiség a hétszáz gól, attól meg még büszkébbé válok, hogy ezt a számot csak nagyon kevesen érték el rajtam kívül. Nekem mindig az utolsó a legfontosabb, de ha arra kérnének, hogy válasszak egyet, akkor a Juventus ellen lőtt ollózós gólt mondanám. Éveket kellett várnom, hogy végre lőjek egy olyan gólt, ráadásul sorsdöntő pillanatban szereztem, egy nagyon fontos mérkőzésen, egy hatalmas csapat ellen, egy egészen különleges kapussal, Buffonnal szemben.
Jó, ha mindenki tisztában van azzal, milyen megnyilvánulásokat kell lenyelnem nekem és a többi élsportolónak. A közhiedelemmel ellentétben a mi életünk sem fenékig tejföl.
Egy sportolónak mindig lesznek a rajongói mellett gyűlölői is. Nem mondom, nem szenvedek hiányt motivációban, de sohasem árt, ha van egy kis plusz.
Mindegy, hogy csapatban vagy egyénileg vagy nyertes, de ahhoz, hogy győzedelmeskedj, a maximumot kell hoznod.
Minden megtanulható mesterség közül az ökövívás az, amelyben a képzett szakember a legélesebben különbözik a kontártól. Más területeken a lelkes amatőrnek meglehet a reménye arra, hogy sikeresen mérkőzhet meg azzal, akinek szakmája az, ami neki csak kedvtelés – de nem így az ökölvívásban.
Szinte minden versenyen legfeljebb néhány versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol a lelkem mélyén nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék. Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie – de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára.
A lovaglás ugyanarról a tőről fakad, mint a szerelem, testek-lelkek közösítéséről szól, harmóniavarázs vagy szenvedélyes küzdelem is lehet belőle.
A különféle versenyeknek nem az a haszna, hogy valaki megnyeri őket, hanem éppen az, hogy mindenki bemérheti a saját tehetségének szintjét.
Nem véletlen, jut eszembe, hogy a tenisz az élet nyelvét használja. Előny, adogatás, hiba, elvétel, love – a tenisz alapelemei a mindennapi léthez kapcsolódnak, mert minden mérkőzés kicsiben maga az élet. A tenisz felépítése, ahogy a darabok egymásba illeszkednek, olyan, mint az orosz matrjoska baba, ami a napjaink felépítését utánozza. A pontok játékok lesznek, azok játszmák, azok tornák, és mindez olyan szorosan összefügg, hogy bármelyik pont lehet a forduló. Arra emlékeztet, ahogy a másodpercek percek lesznek, a percek órák, és bármelyik óránk lehet a legszebb. Vagy a legsötétebb. A mi választásunk.
