A harc elkötelezettje vagyok. Élvezem a versengést. Élvezem a kihívásokat. Ha előttem van egy kihívás, és felkelti az érdeklődésem, akkor előre lendülök, és megfelelek neki.
Egy ország labdarúgásában 100 évente, ha egyszer előfordul, hogy 4-5 világklasszissal rendelkező csapat alakuljon ki és érjen el olyan sikereket, amilyeneket mi elértünk.
Olyan sportoló még nem született, aki ne szenvedett volna vereséget, mint ahogy nekünk is kijárt egy vereség, csak a legrosszabbkor jött.
Amikor labdarúgó-mérkőzést nézek, legszívesebben a következő pillanatban beállnék a kapuba, annak ellenére, hogy tudom, ez fizikailag megoldhatatlan.
Nincsenek véletlenek, és számunkra az volt megírva, hogy egy olyan időszakban legyünk válogatottak, mikor egy nemzet a végletekig el volt keseredve és a hétvégi focimeccs rövid kitörési lehetőség volt.
Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem.
Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk.
Úgy kell viszonyulni a sporthoz, hogy legyenek élmények, melyekre öregkorában szívesen gondol vissza az ember. De csak az élheti át újra ezeket az emlékeket, aki mindent megtett a sikerekért.
Kétféle judo van. A kis judo csak a technikákkal és a test fejlesztésével foglalkozik. A nagy judo az élet értelmének elérését is célul tűzi ki: a lélek és a test a lehető leghatékonyabban van használva.
A filozófia és spiritualitás nélkül a harcművészetek értelmüket vesztik és így csak egy veszélyes sporttá válnak.
Ez őrültség, hogy a világ legjobb klubja egy játékostól függ. Ha ez a helyzet, akkor valami nincs rendben, mert a Barcelona nagyszerű játékosokkal rendelkezik. A legmagasabb szintű játékosokról beszélünk, a világ legjobbjai, és őrültség azt mondani, hogy a Barcelona tőlem függ.
Nyerni akarok. Hogy mit csinál a többi csapat, az nem érdekel. Barcelonai játékosként, és amikor már nem vagyunk versenyben, soha nem akarom, hogy a fő riválisunk nyerjen. De először is, magam szeretnék nyerni.
Az igazi bajnokok a célt látják maguk előtt, nem pedig az akadályokat.
Ami engem illet, szeretek sportolni. Megszoktam, hiszen ebben nőttem fel. Sokszor már nem is azért csinálom, hogy erősebb legyek, hanem mert így indul jól a napom. Mindegy, hogy kardio, Pilates, jóga, futás vagy bringázás, sőt akár meditáció is lehet. A lényeg, hogy valami aktivitással kezdjek reggel.
Állítom, a boksz olyasvalami kissé, mint a sakk. A sakkban persze nem arra törekszenek, hogy elpusztítsák az ellenfelet, hanem inkább intellektuálisan próbálják meg felőrölni.
Egy igazi harcos és sportember példát mutat a viselkedésével. Én nem szeretem a felesleges locsogást. Szerintem tisztelnünk kellene a másikat, és ha ezt az alapelvet betartjuk, az hozzásegítheti az MMA-t ahhoz, hogy a világon mindenhol elfogadják.
Az MMA végül is olyan, mint egy sakkjátszma. Van benne harc és küzdelem, de ezeket a harcokat speciális módon, különböző készségekkel vívják meg.
Pályafutásom során több mint kilencezer dobást elhibáztam, vesztettem csaknem háromszáz mérkőzésen. Huszonhatszor vétettem el a rám bízott, győzelemhez szükséges utolsó dobást. Újra és újra hibáztam az életemben. Ezért tudtam mindig előrelépni.
A csapatban nincs olyan, hogy „én”, a csapat győzelmének viszont része.
Nem szégyen a győzelem, de veszíteni is lehet büszkén.
