Állítom, a boksz olyasvalami kissé, mint a sakk. A sakkban persze nem arra törekszenek, hogy elpusztítsák az ellenfelet, hanem inkább intellektuálisan próbálják meg felőrölni.
Egy igazi harcos és sportember példát mutat a viselkedésével. Én nem szeretem a felesleges locsogást. Szerintem tisztelnünk kellene a másikat, és ha ezt az alapelvet betartjuk, az hozzásegítheti az MMA-t ahhoz, hogy a világon mindenhol elfogadják.
Az MMA végül is olyan, mint egy sakkjátszma. Van benne harc és küzdelem, de ezeket a harcokat speciális módon, különböző készségekkel vívják meg.
Pályafutásom során több mint kilencezer dobást elhibáztam, vesztettem csaknem háromszáz mérkőzésen. Huszonhatszor vétettem el a rám bízott, győzelemhez szükséges utolsó dobást. Újra és újra hibáztam az életemben. Ezért tudtam mindig előrelépni.
A csapatban nincs olyan, hogy „én”, a csapat győzelmének viszont része.
Nem szégyen a győzelem, de veszíteni is lehet büszkén.
Nem győzni akarok. Soha nem is akartam. Játszani akarok. Csak játszani.
Amikor bajnok lesz valaki valamilyen sportágban, könnyen képzeli másoknál jobbnak magát, és a végén el is hiszi, amit mondanak róla.
Egy meghatározott sportág bajnoka lehet rokonszenves vagy ellenszenves, ám ha bajnok lett, az azt jelenti, hogy kiválóan teljesítette azokat az objektív feltételeket, amelyeket a sportág megkövetel.
Abban az időben, amikor én versenyeztem, jobb volt ugyan győzni, de az sem volt tragédia, ha vesztett az ember. Manapság azonban ha másodiknak érsz be, senki vagy.
A dolgok mindig is maguktól történtek az életemben: nem hajszoltam elszánt odaadással a sportsikereket, ez pedig bosszantotta az előírásszerűen fogyókúrázó, önmegtertóztató, kifulladásig edző versenyzőket.
Mai viszonylatban ötvenméteres gyorsúszásban megütöttem ugyan a világbajnoki szintet, de száz méteren már nehézségeim lettek volna, hiszen dohányoztam és az edzéseket is hanyagoltam. Ha félreteszem azt az átkozott cigarettát, talán a világ három legjobbja között lehettem volna, de nem tehetek magamnak szemrehányást, hiszen mindig is ösztönlény voltam és részben az vagyok ma is.
Versenyhelyzetben jól szerepelhetünk szupersztárok ellen is, ha ugyanolyan félelem nélkül tekintünk rájuk, mint ők miránk.
Erőnlét, erőfeszítés, kitartás – ez kell ahhoz, hogy valakiből nagy sportoló legyen.
Van valami képregényszerű minősége Tyson mérkőzéseinek. Amikor megüti az ellenfeleit, ők nem összerogynak vagy a ringpadlóra vágódnak. Végigrepülnek a szorítón, és gyakran pattognak a földön vagy a köteleken, mielőtt a vászonra omlanak. Egy kicsit olyan, mintha azt látnánk, ahogy Popeye csépeli Brutust, vagy Batman náspángolja a Pingvint. Az erőszak intenzitása annyira eltúlzott, hogy már-már szürreálisnak tetszik.
Kilencven százalékban meghatározó a szorgalom, persze szükség van valamennyi tehetségre is. Idővel rakódnak az emberre olyan trükkök, technikai finomságok, amelyeket szorgalommal el lehet sajátítani.
Nem lehetsz jó hegymászó, bármily ügyes vagy is, ha nem derűs a kedélyed, és ha hiányzik belőled a bajtársi szellem. A barátok éppoly fontosak, mint a teljesítmény.
A kézilabda nem kisasszonyok sportja, a gyengéd lelkek itt nem élnek meg, hacsak nem küszködök, kiabálok velük vagy tíz évig.
A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva. A játékos érezze magát megtisztelve, hogy egy nemzet színeit képviselheti a nagyvilágban. Ez egy íratlan törvénye a közösség képviseletének, és ez nemcsak a sportra, hanem a világon minden másra igaz.
Egy olyan hegyet, mint az Everest, nem úgy mászik meg az ember, hogy saját feje szerint lohol előre, vagy hogy mindenáron verseng a bajtársaival. Lassan, gondosan, elővigyázatosan, önzetlen csapatmunkával lehet csak nagy hegyeket mászni.