Elhatározás, céltudatosság és türelem kell ahhoz, hogy képesek legyünk megváltozni, kivált akkor, ha fizikailag akarjuk magunkat formába hozni. Ebben a mai világban azt várjuk el, hogy minden gyorsan és egyszerűen működjön, és valahogy nem fűlik ahhoz a fogunk, hogy alaposan átgondoljuk és elemezzük a helyzetünket. Minden száguldjon csak széles sávon, a problémáink pedig egy kattintással legyenek megoldhatók! És persze ugyanilyen gyorsan és fájdalommentesen javuljon az egészségünk is! Sokan, akik javítani szeretnének az edzésmódszerükön és étkezési szokásaikon, sajnos túl gyorsan feladják, így az eredmények is elmaradnak. De vajon miért? A kudarc leggyakoribb oka éppen az, hogy nem tudjuk, mit is szeretnénk valójában elérni az edzéssel – türelem és kitartás kell az első naptól fogva: tudnunk kell, hogy hosszú távú projektbe vágtunk bele. Ha új és egészségesebb életet akarsz kezdeni, nem lesz elég egy kávészünet.
A sportolói múltam adott olyan tartást, amellyel minden helyzetből találtam kiutat.
Feliks Stamm, a lengyelek legendás edzője – akiről emlékversenyt is elneveztek – azt mondta rólam, hogy én vagyok a legtechnikásabb ökölvívó, akit valaha látott.
Sok mindenre megtanított a sport: a küzdeni tudásra, fegyelemre, kitartásra. Persze a sportban a siker, a győzelem a cél, az az elsődleges, de legalább olyan fontos, hogy a sport által lettem az az ember, aki vagyok.
A sport révén nagyon sok embert megismerhettem, sok országból rengeteg barátra tettem szert. A tornászok között sosem fordult elő, hogy utáltuk volna bármelyik nemzet sportolóit. Tudtunk örülni egymás sikereinek, és a verseny után ugyanúgy le tudtunk ülni egy sör mellett beszélgetni, bármi is volt az eredmény.
Mindig zavart, ha valaki jobb volt, mint én. Ha valaki szimpla szaltót csinált, akkor én duplával próbálkoztam, küzdöttem, hogy a következő versenyen már én legyek a jobb.
Edzés, edzés és edzés, enélkül lehetetlen elérni ezt az eredményt.
A futóverseny kiváló közösségépítő, és egyébként az egónak is jót tesz, amikor az ember bizonyítottan végigfut egy adott távot.
Ha harminc éven keresztül bent vagy egy sportágban, akkor szerintem egyértelmű, hogy tudni fogod hogyan oktasd azt. Hiába végzel el egy szakedzői tanfolyamot, ha a sportágadat nem csináltad elég ideig.
Egészen a sportkarrierem végig nem volt számomra olyan, hogy hétköznap. Két hét nyári leálláson kívül nem volt szünet, be volt osztva majdnem minden napom. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy mihez kezdjek a szabadidőmmel.
Hathónaposan már felálltam, kilenchónaposan pedig járni is tudtam. Kisgyermekként látszott, hogy a fizikai képességeim átlagon felüliek. Erősebb voltam, mint a többi gyerek és tetszett, hogy gyorsabban megtudom tanulni a gyakorlatokat.
Az a tapasztalatom, hogy néhány sportágat leszámítva a versenysportból nem lehet megélni, s kevéssé becsülik itthon. Minden téren azt látom a gyerekek, fiatalság részéről, ha adott a lehetőség, hogy sportoljanak, akkor élnek vele – hobbi szinten. A kőkemény, mindennapos edzések, az esetleges hajnali kelés már kevésbé motiválják őket.
Én imádom a tréneri munkát. Ha ez nem adatik meg idehaza, elmegyek Ternitzbe. Ott legalább megbecsülnek.
A tornasport szubjektív, de ha annyival jobbat tudtam az ellenfeleimnél, mint 2000-ben, akkor nem volt kérdés, hogy én vagyok a legjobb.
Az a dolgom, hogy keményen eddzek, harcoljak, és a legjobbat hozzam ki magamból.