Már kicsi koromban is a legjobbak közé akartam tartozni. Ha veszítettem, sírtam. Ez elég gyakran előfordult.
Majdnem minden nap edzek, de folyamatosan változik a program. Sokat kerékpározom. Az edzőteremmel szemben előnyben részesítem a kerékpárt, a teniszt és a síelést. Egyszerűbben mondva: több élvezet, kevesebb szenvedés.
Mindig öröm, ha sok néző van kint a pályán. Nagy motivációt jelent és extra erőt ad, ha látod őket az autóból. Szurkolók nélkül egyszerűen nem tudod kihozni magadból azt, amire valójában képes vagy.
A magyar emberek imádják a versenyzést, igazi szenvedéllyel szurkolnak.
Sokkal nehezebb lenne jó eredményeket elérnem, ha kettő lenne belőlem! Keményebben kéne dolgoznom, hogy legyőzzem a másolatomat!
Még akkor is, ha nincs kedvem lemenni edzeni, sosem bántam még meg, ha végül elmentem. Mindig eufórikus érzés, miután letudtam a mozgást.
Én 1966-ban versenyeztem először nemzetközi szinten. Akkoriban a legtöbb testépítősztár, akikről a magazinokban olvastam, Kaliforniában élt és ott is edzett. Az első nagy nemzetközi győzelmemre 1967-ig kellett várnom, amikor sikerült legyőznöm a Nemzetközi Amatőr Testépítő Szövetség (NABBA) Mr. Univerzum versenyén Dennis Tinerinót, ám ez csupán azt jelentette, hogy most már versenybe szállhatok az akkori nagyágyúkkal.
A korán kezdett, kemény torna tönkreteszi a gyermeket. Először az agyát kell fejleszteni, nem a testét.
Hiszek a sok testmozgásban. Minden nap tizenkét, tizenhat kilométert gyalogolok, és soha nem megyek taxival vagy más járművel, ha van időm igénybe venni a saját lábhajtásomat.
Nem hiszek a titkokban. Nem valamiféle titkos tudás teszi lehetővé nekem vagy másnak a győzelmet. Ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy rangos versenyt, persze jó technika és stratégia kell, de még inkább nagy-nagy szív, tele akarással.
A győzelemnél sokkal fontosabb, hogy mit és hogyan teszek érte. Felkészültem? Összpontosítok? Figyelmesen bántam-e a testemmel, egészségesen, gondosan tápláltam-e? És az edzések? Maximális erőbedobással edzettem, ahogy kell? Egész pályámon ilyen kérdések igazgattak, és hasonlókat tesz föl magának bárki (azaz mindenki), aki törekszik valamit jól csinálni. Természetesen akarjuk, hogy előléptessenek a munkahelyünkön, hogy belénk szeressen az a lány vagy az a fiú, hogy mi nyerjük meg az 5 kilométeres futóversenyt. De nem az eredmény – hogy megkapjuk-e, amit akarunk – határoz meg minket. Hanem az, ahogyan elértük.
A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.
Egy ultrafutónál semmi sem olyan fontos, mint a lelkiállapot.
Csak az győzhet, aki fölismeri: a győzelem nem fontos.
Nem a díj maga, hanem a folyamat, ahogyan a díjhoz elérünk, hozhat békét és örömöt nekünk.
Ez történik, amikor az ember megnyer egy versenyt, különösen kétszer egymás után. Célponttá válik.
A gyorsaságon, az állóképességen, a győzelmen túl rejtőznek a legnagyobb jutalmak.
Ilyen hát futónak lenni? Hogy mindenét beleteszi az ember, és a végén már nincs mit adnia, mert semmije sem maradt?
Számtalan tanulmány bizonyítja, hogy a „futók mámorának” forrása az intenzív testmozgás közben keletkező, nagy mennyiségű, természetes endorfin és endocannabinoid, amely az öröm érzetét okozza az agyban. Ez magyarázza valószínűleg, hogy az ultrafutók között viszonylag nagy számban vannak gyógyuló drogbetegek.
