Játszik velünk százszor megcsalatottan is a hullámzó reménység.
A remény nagyon csalóka. Arra csábít, hogy ne akarjuk elfogadni a valóságot.
A legfontosabb dolog az életben, hogy az ember ne játssza ki utolsó ütőkártyáját. Ha az utolsót is kiadja, megtudja, hogy vesztett, mert szétfoszlik minden illúziója. Ha azonban magánál tartja, még mindig hiszi, hogy – nyerhet.
A mindennapi kenyérnél is fontosabb a remény, a jövő. A megálmodott kiút az összedőlő mában életet jelent. A felsejlő holnap körvonalai erőt tudnak adni, hogy ha kell, akár üres gyomorral is tovább tudjon menni az ember.
Igazából nem reménykedem semmiben a jövőt tekintve. Remélem, hogy lesz elég csizmám, hogy tudjam váltogatni őket. Tulajdonképpen ez a lényeg, semmi több.
A szíved egyszerűen összetörik, ennyi az egész. De nem ítélkezhetsz, nem mutogathatsz a másikra. Ha szerencsés vagy, megtalálod azt, aki értékelni tud.
Bölcsőjénél ő áll, a remény,
Ott repked a játszi gyerekkel,
Varázsa az ifjú szemének a fény,
S nem rejti a sír az öreggel:
Mert bár befejezte a kínos utat.
Hantján a remény – a magasba mutat.
Boldogság karolja át,
S a reménység sugalma feloldja
Kétségeink zord fagyát.
A mély gyökerek sosem kételkednek abban, hogy eljön a tavasz.
Nem szégyen, ha valaki padlóra küld minket, de nagyon fontos, hogy ilyenkor megkérdezzük magunkat: „Miért is vagyok most a padlón?” Aki képes így reflektálni, annak van remény.
Egy meghiúsult elvárás jobban fáj, mint egy meghiúsult remény, ugyanakkor egy beteljesült remény boldogabbá tesz, mint egy teljesített elvárás.
Nem remélek, mert a remény csak arra jó, hogy elfedje az ember szeme elől a valóságot.
Talán felnövünk egy perc alatt,
A világ még annyi mindent tartogat,
Egy barát, ki jóban-rosszban megmarad,
Jobban kell, mint valaha bármi más.
Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában. Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ – úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.
A remény a szívünk mélyén szunnyadó érzés, amely miatt – még ha minden tapasztalatunkból az ellenkezője következik is – állhatatosan hisszük, hogy igenis valami jobb vár ránk, ha megvan bennünk a bátorság, hogy elinduljunk felé, megdolgozzunk és megküzdjünk érte.
(Újraválasztási győzelmi beszéd, Chicago, 2012. november)
Egy népet csak úgy lehet vezetni, ha jövőt mutatunk neki. A vezető: reménységmondó.
Keserű a bánat, keserű, de elfojtom én,
Valahol még vár egy kis remény.
Igazából nem is kéne itt lennünk! De itt vagyunk. Olyan ez, mint a nagy regényekben, Frodó úr, amikre mindenki emlékszik. Mind teli voltak sötétséggel és veszéllyel, és néha még a végüket sem akartuk tudni, mert boldogan semmiképpen sem végződhettek. Hogy lehetne a világ újra olyan, mint volt, ha ennyi szörnyűség történt közben? De végül is ez csak egy múló dolog. Ez a sötétség. Még a sötétségnek is el kell múlnia, új nap virrad majd fel! És ha egyszer kisüt a nap, annál tisztábban fog ragyogni. Az ember azokra a történetekre emlékszik, amik jelentettek valamit, még ha túl kicsi is volt hozzá, hogy megértse, miért. De azt hiszem, Frodó úr, én igenis értem, most már tudom! E történetek szereplői gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették. Továbbmentek, mert volt mibe kapaszkodniuk. (…) Akad még jó ebben a világban, Frodó úr, amiért érdemes küzdeni.