A szíved egyszerűen összetörik, ennyi az egész. De nem ítélkezhetsz, nem mutogathatsz a másikra. Ha szerencsés vagy, megtalálod azt, aki értékelni tud.
Bölcsőjénél ő áll, a remény,
Ott repked a játszi gyerekkel,
Varázsa az ifjú szemének a fény,
S nem rejti a sír az öreggel:
Mert bár befejezte a kínos utat.
Hantján a remény – a magasba mutat.
Boldogság karolja át,
S a reménység sugalma feloldja
Kétségeink zord fagyát.
A mély gyökerek sosem kételkednek abban, hogy eljön a tavasz.
Nem szégyen, ha valaki padlóra küld minket, de nagyon fontos, hogy ilyenkor megkérdezzük magunkat: „Miért is vagyok most a padlón?” Aki képes így reflektálni, annak van remény.
Egy meghiúsult elvárás jobban fáj, mint egy meghiúsult remény, ugyanakkor egy beteljesült remény boldogabbá tesz, mint egy teljesített elvárás.
Nem remélek, mert a remény csak arra jó, hogy elfedje az ember szeme elől a valóságot.
Talán felnövünk egy perc alatt,
A világ még annyi mindent tartogat,
Egy barát, ki jóban-rosszban megmarad,
Jobban kell, mint valaha bármi más.
Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában. Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ – úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.
A remény a szívünk mélyén szunnyadó érzés, amely miatt – még ha minden tapasztalatunkból az ellenkezője következik is – állhatatosan hisszük, hogy igenis valami jobb vár ránk, ha megvan bennünk a bátorság, hogy elinduljunk felé, megdolgozzunk és megküzdjünk érte.
(Újraválasztási győzelmi beszéd, Chicago, 2012. november)
Egy népet csak úgy lehet vezetni, ha jövőt mutatunk neki. A vezető: reménységmondó.
Keserű a bánat, keserű, de elfojtom én,
Valahol még vár egy kis remény.
Igazából nem is kéne itt lennünk! De itt vagyunk. Olyan ez, mint a nagy regényekben, Frodó úr, amikre mindenki emlékszik. Mind teli voltak sötétséggel és veszéllyel, és néha még a végüket sem akartuk tudni, mert boldogan semmiképpen sem végződhettek. Hogy lehetne a világ újra olyan, mint volt, ha ennyi szörnyűség történt közben? De végül is ez csak egy múló dolog. Ez a sötétség. Még a sötétségnek is el kell múlnia, új nap virrad majd fel! És ha egyszer kisüt a nap, annál tisztábban fog ragyogni. Az ember azokra a történetekre emlékszik, amik jelentettek valamit, még ha túl kicsi is volt hozzá, hogy megértse, miért. De azt hiszem, Frodó úr, én igenis értem, most már tudom! E történetek szereplői gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették. Továbbmentek, mert volt mibe kapaszkodniuk. (…) Akad még jó ebben a világban, Frodó úr, amiért érdemes küzdeni.
Lesz még nap fenn az égen,
Lesz még virág a fákon,
Lesz még a lelkemben béke,
Jön még a szememre álom.
Nap napra, évre év, csonton hús, bőr, izom, vér
A vén test férgek szánalmas tanyája végül
De amíg reggel nem a végre ébred, bízik, remél, vár,
És a végén a régi romjain egy új világ épül fel.
Érzelmek tengerén hánykódó hajótörött
Magánya mielőtt végleg magába zárja
Nem tehet mást, hinnie kell, hogy a látóhatár mögött
Végül a szeretet szárazföldje várja.
Ebben a mesében részeg a herceg és ronda a királylány
De néha a szemétdomb felett is felragyog a szivárvány.
Képzeld el, hogy ott van, benned él,
hogy néha bármit megtennél,
hogy végül megtaláld a fényt az alagút végén.