Különbözőek az embereket mozgató szükségletek és kényszerek. Ami egyiküknek megváltás, az másikuknak börtön.
Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját.
Rendkívüli értékeket tulajdonítok annak, amikor megengedhetem magamnak, hogy megértsek másokat. Ez a kinyilatkoztatásszerű megjegyzés bizonyára furcsának tetszik. Meg kell-e engednem magamnak? Úgy vélem, igen. A másoktól hallott megjegyzések zömét inkább értékeljük vagy megítéljük, mintsem megértjük. Amikor valaki egy érzelmet, hozzászólást vagy védekezést fejt ki, szinte azonnal úgy reagálunk, hogy igaz, butaság, képtelenség, érthetetlen, inkorrekt, kellemetlen. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy precízen megértsük, mit is jelent a másik számára az a kijelentés.
A testi munka megszabadít a lelki gyötrelmektől, s ezért boldogok a szegények.
A tudattalan nem törölhető el kiáltványokkal vagy tiltásokkal.
Ami valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról.
A legtöbb ember és énközöttem az a különbség, hogy nálam átlátszóak a közfalak. Ez az én egyéni sajátosságom. Másoknál sokszor olyan áthatolhatatlanok, hogy semmit sem látnak abból, ami mögöttük van, és ezért azt hiszik, nincs is ott semmi. Én valamelyest érzékelem, mi történik a háttérben. Innen származik a belső biztonságom. Aki semmit sem lát, abból hiányzik a biztonság, és következtetéseket sem tud levonni, vagy nem bízik a tulajdon következtetéseiben.
A nagyzoló ember soha nem szabad igazán, mivel mindig mások csodálatának függvénye, s mert ez a csodálat tulajdonságokhoz, működésekhez és teljesítményekhez kötött, amelyek egy pillanat alatt semmivé válhatnak.
Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.
Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, másfelől mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban számoljuk. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, és soha nem döbbenünk rá, hogy csupán a fő cselekmény statisztái voltunk a világszínház színpadán. Vannak azonban tények, amelyeket bár nem ismerünk, mégis befolyásolják életünket, és csak fokozza a hatást, ha ez nem tudatos. Minél elutasítóbb a tudat beállítottsága a tudattalannal szemben, annál veszélyesebbé válik ez utóbbi.
Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.
Van azonban elérhető cél is, ez pedig az egyéni személyiség fejlesztése és megérlelése. És mivel meg vagyunk róla győződve, hogy az egyén az élet hordozója, az életet szolgáltuk, ha sikerült egy fát is gyümölcsözővé tennünk az ezer terméketlenül maradt között. Aki azonban arra törekszik, hogy mindent fölneveljen, ami csak nőni akar, hamarosan rájöhet arra, hogy mindig a gyom nő a leggyorsabban, és hamarosan elborít mindent. Ezért gondolom, hogy a pszichológiának az a legnemesebb feladata jelenünkben, hogy az egyén fejlődésének célját szolgálja szakadatlan. Igyekezetünk a természet igyekezetét követi abban, hogy az egyén kibontakoztathassa élete teljességét, hiszen az élet is csak az egyénben lelheti meg értelmét, nem pedig az aranyozott ketrecben gunnyasztó madárban.
Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni. Ami egész, az nem tökéletes, hanem teljes.
A logika törvényei az objektívnak a tükröződései az ember szubjektív tudatában.
Ha az ember meghasonlott önmagával, és ezt nem tudja, akkor illúziói vannak; ha azonban tudja, hogy meghasonlott önmagával, eljutott az individuáció fokára. Schopenhauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága.
Arcátlan vakmerőség azt képzelnünk, hogy mindig meg tudjuk mondani, mi a jó vagy rossz a páciensnek. Valami talán tényleg rossz számára, de mégis megteszi, amiért aztán lelkifurdalást is érez. Ez az illető számára – gyógyászatilag nézve, tehát tapasztalatilag – nagyon jó lehet. Talán meg kell élnie a rosszat, elszenvedve annak hatalmát, mert csak így képes végre feladni másokkal szembeni farizeusságát. Talán maga a sors vagy a tudattalan, avagy Isten – nevezzék, ahogy akarják – kénytelen amúgy jó alaposan elgáncsolni, belelökni a mocsokba, mert csak egy ilyen erőteljes élménynek lesz foganatja, ez segít levetkőzni gyermetegségét s teszi érettebbé.
Mindig látjuk, melyik lenne a legjobb út, de mindig azon az úton járunk, amelyikhez hozzászoktunk.
Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.
Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől.
A depresszió egy tégla a fejeden, ami nyom lefelé, és a gondolataidat apró ólomrögökké zsugorítja.