Van olyan helyzet, amikor egy szorongó ember azért is képes szorongani, mert nem szorong éppen.
A megzavart, hibás, alkalmazkodni képtelen viselkedés okainak találgatásában sokszor szem elől tévesztjük a legfontosabbat: a gyermek adott magatartásának története van, nem pedig egy vagy néhány oka.
Fontosak a krízishelyzetekre vonatkozó stresszkezelési szabályok: „Ne maradj egyedül! Ne légy tétlen! Keress szövetségest, és keress a helyzet súlyosságának enyhítésére irányuló aktivitást!”
Nem a feladatkör betegít meg, nem az ezzel járó megterhelések, hanem az, ahogyan az ember reagál, értékel, viszonyul, viselkedik.
Ha a családban nem könyvelnének el úgy valakit, hogy hisztis, dilis, egoista, makacs, hanem keresnék esetleg az okát is, mert senki nem születik készen ilyennek, akkor egy kicsit mindenki lehetne s másik pszichológusa. Szeretni is csak a másik ember által tudjuk magunkat, így szerintem a lélek egyensúlyban tartása sem oldható meg egyedül.
Ha ismerjük a megtévesztésnek, a manipulációnak a mechanizmusait, akkor védekezni is tudunk ellenük, ami elengedhetetlen, ha mentális egészségben akarunk maradni.
Aminek ellenállsz, az nem csupán fennmarad, hanem még nagyobbra nő.
Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.
Mutass nekem egy épeszű embert, és én kigyógyítom belőle.
A pszichológiában nagyon fontos, hogy az orvos ne törekedjen mindenáron a gyógyításra. Végtelenül óvatosnak kell lennie, hogy ne erőltesse rá saját akaratát és meggyőződését a páciensre. Adnia kell neki bizonyos mértékű szabadságot.
Az emberek érzik a kísértést, akarnak és nem akarnak. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk jórészt tudattalan, és ebből lesz a neurózis.
Csodálkozol a kokainistán,
s nem érted?
Gondolkozzál az okain is tán –
s megérted!
Én tanítottam először pszichológiát az orvosegyetemen. A diákoknak azt mondtam, ne higgyék, hogy az ember hatvan kiló emberhús, amelyből, ha öt-hat deka romlott, azt ki kell és lehet onnan piszkálni egy szikével. Nem. Az ember pszichoszomatikus lény.
Nem könnyű egy biológiai látásmódú világban olyanokkal előhozakodni, hogy létezik ám pszichoszomatika, amiről a páciens azt sem tudja, eszik-e, vagy isszák.
A pszichoszomatikára is vonatkozik James Mackenzie-nek az a mondása, amely szerint minden orvosi felfedezésnek három szakasza van. Kezdetben az új felfedezést nem fogadják el igaznak, azután, amikor kiderül, hogy mégis igaz, amikor már nem lehet tovább tagadni, azt mondják: nem fontos. Amikor meg a fontossága is nyilvánvalóvá válik, azt mondják, hogy nem új felfedezés.
A titokzatos idegen hatalmaktól való közös félelem erősíti a konteó-hívőkben a csoportösszetartozást, alkalmas az egyéni kudarcok magyarázatára, egyben felment a felelősség alól is, ők semmiről nem tehetnek, minden, ami rossz, az a gonosz háttérhatalmak (szabadkőművesek, zsidók, liberálisok, nagytőkések, brüsszeli bürokraták, gyíkemberek) műve.
Három velünk született pszichológiai szükségletünk van, ami nélkül nem lehetünk boldogok: autonómia, kötődés, kompetencia. Vagyis önállóan kívánunk dönteni a saját sorsunkról, szükségünk van az érzelmi kapcsolatra társhoz, családhoz, közösséghez, és hasznosnak, értékesnek akarjuk érezni magunkat, egyben szeretnénk, ha ezt mások is elismernék.
Az emberek tapasztalatból tudják, hogy a boldogtalan ember társaságát kevésbé keresik, a pszichológia is foglalkozik ezzel, a hálózatelmélet pedig tudományosan is bizonyítja, hogy a sikeresek, a pozitív életszemléletűek a legsűrűbb csomópontok az emberi hálózatokban.