A depresszió megóv minket attól, hogy magunk számára sajátítsuk ki Istent. Megszabadít minket attól a törekvéstől, hogy Istent szükségleteink teljesítésében segítő társsá fokozzuk le. Megajándékoz minket azzal, hogy tisztán látjuk Isten felfoghatatlanságát.
A depresszió gyakran a halált jelképezi, amely szervesen hozzátartozik életünkhöz. Hogy valami új születhessen bennünk, a réginek meg kell halnia. A régi jelképezi világi mértékeinket és a külső szempontok által meghatározott gondolkodásunkat. Ha a depressziós a siker, az elismerés, az odafordulás és a megerősítés által határozza meg magát, akkor betegsége egyre rosszabb lesz. Ha hagyja meghalni önmagában a világot, akkor megsejt valamit az új emberből, aki benne születik meg, és aki Istenből eredőn határozza meg magát.
A depresszió meghívás, hogy elbúcsúzzam mértékeimtől, amelyek ellenkeznek lényegemmel, hogy eloldozzam magam minden illúziómtól, amellyel grandiózus énképet építettem fel. Ám arra is hív, hogy megszabaduljak minden önvádtól és a negatív értelmezésekhez való ragaszkodást, hogy egyre inkább azzá váljak, aki lényegemnél fogva vagyok, hogy egyre inkább eljussak ahhoz az egyszeri és eredeti képhez, amelyet Isten alkotott rólam magának.
Az imagináció módszerét gyakran használják a sportban, különösen a versenysportolóknál. A sportoló elképzeli a tornagyakorlatot, a dobást, a lövést, a rajtolást. Így a valóságban is jobban sikerül. Kosárlabdázókkal végezték a következő kísérletet: a játékosok egyik csoportja a valóságban gyakorolta a dobást. A másik csoport vizualizálta a dobásokat. A játékosoknak lélekben el kellett képzelniük, hogyan dobják a labdát a kosárba. Az a csoport, amelyik a kosárra dobást lélekben képzelte el, jobb eredményeket ért el a valóságban, mint az a csoport, aki fizikailag gyakorolta a dobást. Ez a következőket mutatja: a képek mindenképpen lehetővé tesznek számunkra új magatartásformákat. Nemcsak elképzelések maradnak, hanem alapot hoznak létre az agyban a cselekvés új lehetőségei számára.