Az agónia stimulál, amennyiben magában hordozza az újjászületést. Ez, ha pszihológiailag nézzük, megmutatkozik a magánéletben is. Jobban megy a munka, kreatívabbnak érzem magam, amikor a dolgok rosszul állnak.
Pszichológia idézetek
Gyógyulás közben a létező és a lehetséges énjeinket öleljük magunkhoz.
Én Schopenhauerrel együtt úgy vélekedem, hogy a művészethez és tudományhoz elvezető indokok egyik legerősebbike a fájdalmas nyerseségű vígasztalanul sivár mindennapi életből és a saját vágyainak örökké váltakozó bilincseitől való menekülés. Az érzékenyebben hangoltakat ez kergeti ki a személyi létből az objektív látás és megértés világába; ez az ok azzal a vágyakozással hasonlítható össze, amely a városit lármás, áttekinthetetlen környezetéből ellenállhatatlanul a csendes hegymagaslatok felé vonzza, ahol a messzi pillantás csendes és tiszta levegőn hatol át, és nyugodt vonalakhoz simul, amelyek mintha az örökkévalóság részére teremtődtek volna.
Van a pszichológiában egy úgynevezett „bűnbakelmélet”, eszerint mindig találunk valakit, aki felelős a sikertelenségünkért, amiért rá kell haragudni, és ez nagyon kényelmes álmegoldás. Nehéz szembesülnünk önmagunkkal, hiszen mindenkiben van egy egészséges énközpontúság, de egy ponton túl érdemes letenni az Egót, figyelni a rossz tulajdonságainkra, változtatni, javítani. Próbálni megbékélni, és itt nem a világra gondolok, mert az őrültebb, mint valaha. Önmagunkkal, másokkal, kizárva az ártó dolgokat, már amennyire lehetséges. Levonni a következtetéseket, nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a tévedéseket.
A pszichológia arra tanít, hogy a lélekben bizonyos értelemben nincs semmi olyan, ami öreg volna, semmi olyan, ami valóban végleg elhalhat – még Szent Pálban is maradt tüske. Az, aki óvja magát az újtól, az idegentől, és az elmúlt dolgok felé regrediál, ugyanabban a neurotikus lelkiállapotban van, mint az, aki az újjal azonosulva elmenekül saját múltja elől. Az egyetlen különbség az, hogy egyikük a múlttól, másikuk viszont a jövőtől idegenedett el. Alapvetően mindkét típus ugyanazt teszi: mentik tudati beszűkültségüket, ahelyett hogy az ellentétek kontrasztjával felrobbantanák azt, és ezáltal valamilyen szélesebb és magasabb tudatállapotot építenének fel.
Egy percig sem hiszem, hogy tökéletesen igazam van. Senkinek sincsen tökéletesen igaza pszichológiai kérdésekben. Soha ne felejtsék el, hogy az az eszköz, amelynek segítségével megítéljük és megfigyeljük a pszichét, az a psziché maga. Hallottak valaha olyan kalapácsról, amely önmagát üti? A psziché nemcsak tárgya, hanem egyben alanya is tudományunknak.
Az álom a tudattalanunk független tevékenységén alapuló automatikus folyamat, amely éppen úgy mentes az akaratunktól, mint mondjuk az emésztés élettani folyamata. Ezért abszolút objektív pszichés folyamattal van dolgunk, amelynek természetéből objektív következtetéseket vonhatunk le a valóban fennálló pszichés állapotunkról.
Amikor az embernek komplexusai vannak, az önmagában véve nem neurózis, mivel a komplexusok rendszerint a lelki folyamat gyújtópontjai, amelyeknek a fájdalmassága nem beteges zavart bizonyít. A szenvedés nem betegség, hanem a boldogság normális ellentéte. A komplexus csak akkor válik betegséggé, ha az ember azt hiszi, nincs komplexusa.
Nem biológia a szerelem (akkor az állatok is szerelmesek lehetnének), hanem pszichológia. (…) Mert az benne a csudálatos, a gyönyörű, hogy (ez még biológia) ezer és tízezer hozzám való fiú közt itt van ez az egyetlenegy (most jön a pszichológia), aki ezer és tízezer hozzá való lány közül csakis engem akar, engem választ, engem szeret, és végleg elszánta magát, hogy hozzám kösse az életét. Így leszünk egymásnak a legfontosabbak… épp ez a szerelem! Amikor a lány meg egy fiú eljut odáig, hogy kölcsönösen, egyik a másikat a világon mindenkinél fontosabbnak érzi.









