A képmutatás csökkenése s az önismeret növekedése csak jó hatással lehet embertársaink megítélése szempontjából; nagyon is hajlamosak vagyunk tudniillik arra, hogy mindazt az erőszakot és méltatlanságot, amelyet saját lelkünkre kényszerítünk, átvigyük embertársainkra is.
Semmi sem alkalmasabb arra, hogy a tudatosságot és az éberséget provokálja, mint az önmagunkkal való meghasonlás.
A nemet mondani tudás rengeteg energiát követel az embertől. Ezért sokan inkább úgy élnek, ahogy mások azt elvárják tőlük, mert ez könnyebb, mint az, hogy megharcoljanak a saját vágyaikért. Belesimulni mások akaratába rövid távon nagyon kényelmes, de hosszú távon felemészti az embert.
Van a pszichológiában egy úgynevezett „bűnbakelmélet”, eszerint mindig találunk valakit, aki felelős a sikertelenségünkért, amiért rá kell haragudni, és ez nagyon kényelmes álmegoldás. Nehéz szembesülnünk önmagunkkal, hiszen mindenkiben van egy egészséges énközpontúság, de egy ponton túl érdemes letenni az Egót, figyelni a rossz tulajdonságainkra, változtatni, javítani. Próbálni megbékélni, és itt nem a világra gondolok, mert az őrültebb, mint valaha. Önmagunkkal, másokkal, kizárva az ártó dolgokat, már amennyire lehetséges. Levonni a következtetéseket, nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a tévedéseket.
A pszichológia arra tanít, hogy a lélekben bizonyos értelemben nincs semmi olyan, ami öreg volna, semmi olyan, ami valóban végleg elhalhat – még Szent Pálban is maradt tüske. Az, aki óvja magát az újtól, az idegentől, és az elmúlt dolgok felé regrediál, ugyanabban a neurotikus lelkiállapotban van, mint az, aki az újjal azonosulva elmenekül saját múltja elől. Az egyetlen különbség az, hogy egyikük a múlttól, másikuk viszont a jövőtől idegenedett el. Alapvetően mindkét típus ugyanazt teszi: mentik tudati beszűkültségüket, ahelyett hogy az ellentétek kontrasztjával felrobbantanák azt, és ezáltal valamilyen szélesebb és magasabb tudatállapotot építenének fel.
Egy percig sem hiszem, hogy tökéletesen igazam van. Senkinek sincsen tökéletesen igaza pszichológiai kérdésekben. Soha ne felejtsék el, hogy az az eszköz, amelynek segítségével megítéljük és megfigyeljük a pszichét, az a psziché maga. Hallottak valaha olyan kalapácsról, amely önmagát üti? A psziché nemcsak tárgya, hanem egyben alanya is tudományunknak.
Nem pszichológiai misztikával foglalkozom, hanem egyszerűen csak megkísérlem tudományosan megragadni azokat a pszichológiai ősjelenségeket, amelyek a lélekbe vetett hit alapjai.
Az álom a tudattalanunk független tevékenységén alapuló automatikus folyamat, amely éppen úgy mentes az akaratunktól, mint mondjuk az emésztés élettani folyamata. Ezért abszolút objektív pszichés folyamattal van dolgunk, amelynek természetéből objektív következtetéseket vonhatunk le a valóban fennálló pszichés állapotunkról.
Amikor az embernek komplexusai vannak, az önmagában véve nem neurózis, mivel a komplexusok rendszerint a lelki folyamat gyújtópontjai, amelyeknek a fájdalmassága nem beteges zavart bizonyít. A szenvedés nem betegség, hanem a boldogság normális ellentéte. A komplexus csak akkor válik betegséggé, ha az ember azt hiszi, nincs komplexusa.
Az álom a tudattalan aktuális helyzetének spontán önábrázolása szimbolikus kifejezési formában.
A társadalmi szereppel való azonosulások általában bővizű forrásai a neurózisoknak.
Soha életemben nem jártam pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Soha. Tudod, az olaszok kicsit előítéletesek az ilyesmivel szemben.
Nem biológia a szerelem (akkor az állatok is szerelmesek lehetnének), hanem pszichológia. (…) Mert az benne a csudálatos, a gyönyörű, hogy (ez még biológia) ezer és tízezer hozzám való fiú közt itt van ez az egyetlenegy (most jön a pszichológia), aki ezer és tízezer hozzá való lány közül csakis engem akar, engem választ, engem szeret, és végleg elszánta magát, hogy hozzám kösse az életét. Így leszünk egymásnak a legfontosabbak… épp ez a szerelem! Amikor a lány meg egy fiú eljut odáig, hogy kölcsönösen, egyik a másikat a világon mindenkinél fontosabbnak érzi.
Mindig is érdekelt a fizioterápia és a pszichológia.
Azt, hogy az egyén mit él meg stresszként, az egyén alkata és még inkább a személyes élettörténete határozza meg.
Aligha van egészséges ember, akinél teljesen hiányozna a nemi cél mellett valami perverznek nevezhető függelék.
A pszichológiában sem a szorongás, sem a démonok nem értékesíthetők végokokként, a melyek ellenállnak minden további elemzésnek. Másként állana a dolog, ha démonok csakugyan léteznének, de hiszen tudjuk, hogy ezeket, miként az isteneket is, az emberi lelki erők alkották, valami által és valamiből teremtődtek tehát.
Ha úgy tetszik, bátran nevezhetik a pszichoanalízist folytatólagos nevelésnek, amely a gyermekkor maradványainak leküzdésére tanít.
A pszichoanalízis a lelkivilágban rejlő elfojtott dolgokat akarja tudatossá tenni; ám az, aki ezen eljárás felett ítéletet mond, maga is csak ember, akiben ilyen elfojtott tendenciák élnek, s talán csak fáradságos munkával tarthatók féken.
A meglévő önbizalomhiány fokozza a megfelelési kényszert. A bizonytalan nem értékeli önmagát, de szüksége van pozitív visszajelzésekre. Ezt nem kapja meg saját magától, ezért mindent elkövet, hogy mások szeressék és értékeljék őt.
