Ötven esztendős embernek nem lehet túlságosan muzsikás a kedve. A negyven esztendősnek igen: akkor lép be az ember – úgy tartják – „a férfiak titkos rendjébe”; akkor nevezik ki – ha kedvezően alakulnak a dolgok – a tábornokokat és a professzorokat; akkor még delelőn érezheti mindenki magát, fent, a tetőn; még van idő; még magasan áll a nap. Ötvenegy esztendősen is elviselhető már a látomás; nemsokára alkonyodik ugyan, megy majd a nap lefelé, de addig még, a harangok jöveteléig, csak lesz még egykét évtized, talán három is, a zavartalan munkához. De ötven évesen? A küszöbön? Hitetheti magát ugyan az ünnepelt, hogy semmi még, semmi, sok volt a rossz idő, eddig inkább csak magot szórt, csemetét gondozott, még ezután jön ideje a betakarításnak -, de a leltárkészítést el nem halaszthatja.
A hatvan év még nem kiteljesülése, inkább csak kezdete az öregkornak.
Olyan az életünk, mint ez a születésnap. Menetrendszerűen megérkezik, vidáman vagy nyavalyogva eltöltjük, s másnapra vége. S amit újrakezdünk, másnapra annak is vége. Nem ragadnak össze a napok, csak összekoccannak. Nem ragadnak össze az események, csak egymás mellé rakódnak.
Születésnapot ülni, amikor az ember öregszik, nem annyira vidám, mint gyerekként. Senkitől nem kapsz izgalmas meglepetést, csak könyvet, lemezt, zsebkendőt és hasonló ostobaságokat. De megvan a pozitív oldala, ha az ember ennyi idős lesz. Bizonyos dolgok elvesznek az úton, de nyersz mást. Például, megtanulod másképp látni a világot.
A születésnap szomorúság, mi azt sohase tartjuk, hadd múljon csendesen az élet, csak a névnapkor szokás örülni.
Több mint 84 év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette viraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a karthauziak melankholikus köszöntésével; jövője más nincs, mint a sír, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az ürben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez ürnek – a tehetetlenség ürjének – komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! Az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj, és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.
Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy észszerűen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond.
Onnan tudod meg,hogy már te is középkorú vagy,hogy a gyerekeid szerint túlságosan lassan vezetsz,a szüleid szerint pedig túlságosan gyorsan.
Mindig negyvenévesen gondoltam magamra. Úgy értem, amikor tizenhét éves voltam, akkor sem éreztem magam naivának. Ez kimaradt. Úgyhogy amikor eljött a nap, végre jól éreztem magam.
( nyilatkozta a Vogue-nak 1992-ben, amikor betöltötte a 40. életévét)
Azok vagyunk, akik öregkorunkban leszünk, és amikor megöregszünk, azok leszünk, akik nyolcéves korunkban voltunk.
Erős csaj vagyok. A génjeimben hordozom. A nagymamám 93 évig élt, és akárcsak én, ő sem sportolt semmit. Ez persze – gondolom – rossz hír a fitness híveinek. A nagyanyám attól volt fitt, hogy folyamatosan tett-vett.
48 éves voltam… és el akartam temetni magam. Most viszont olyan vagyok, mint egy valóságos kohó, tele tűzzel! Amit teszek, minden »öregasszony« nevében teszem, és büszke vagyok rá. Sokan örülnek ennek, sokakat viszont bosszant. Őket leszarom.
Szerencsésnek érzem magam az életemmel. Meg aztán vannak barátaim, akik már nem élnek, úgyhogy miért panaszkodnék az öregedés miatt?
Az élet minden napján vigyázni kell a testünkre, máskülönben egy reggel arra ébred az ember, hogy a teste nem engedelmeskedik. Ilyenkor aztán azt mondják: itt az öregség.
Hatvanöt évesen sokkal lazább lettem, mint korábban voltam, örültem, hogy jegy nélkül utazom a villamoson és a vonaton, hetvenévesen meg, hogy ingyen járhatok múzeumba. Nem a spórolás miatt, hanem hogy nem kell a zsebemben turkálni, van-e nálam éppen buszjegy, és nem kell végigállni a hosszú sort a kiállítások előtt. Kezdtem meggyőzni magam, hogy az öregség kész buli, mindenkinek csak ajánlani tudom. A kisebb-nagyobb egészségügyi gondjaimmal meg bajlódjon az egészségügy. Elhatároztam, ha a fene fenét eszik, én akkor is vidám öregember leszek. Már csak a feleségem, a gyerekeim és az unokáim kedvéért is.
Egy bizonyos életkoron túl – szerencsés esetben – már nem akarunk senkinek megfelelni, lekerül a vállunkról a szorongás nyomasztó terhe.
Nem tudok belenyugodni abba, hogy telnek-múlnak az évek. Úgy akarok élni, mint húszas éveimben, egyetlen fillér nélkül. Két forint nem volt soha a zsebemben.
Az az igazság, hogy szépen lehiggadtam, valljuk be, megöregedtem már, nem úgy látom a dolgokat, ahogyan eddig. De nem bánom. Ez nem tragédia. Egyre morózusabb vagyok, hogy úgy mondjam, nem vagyok hajlandó mindenki viccmestere lenni.
Az idő figyelemre méltó dolog. A legtöbben csak azért élünk, ami előttünk áll. Néhány napért, néhány hétért, néhány évért. Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni. Emlékeket, talán. Délutánokat a napsütésben, valakivel kézen fogva. A frissen kiterített virágföld illatát. A vasárnapokat a kávézóban. Talán unokákat. Az ember megtalálja a módját, hogy valaki más jövőjéért éljen.