Te a világot akarod, én csak a Balatont.
R. Kelényi Angelika
1970. december 2. - 2023. október 16.
magyar író
Én még soha nem láttam máskor a Balatont, csak nyáron. Mesélték annak idején, hogy télen meseszép, az emberek korcsolyáznak meg csúszkálnak a befagyott tavon, és minden fehér és kristályszerű, mert megdermed a fákon a pára, csipkésre fújja a jeget a szél, olyan, mint a hókirálynő birodalma. Még akkor is, ha nem esik a hó, ráadásul sokszor hullámosra fagy a víz, amin igaz, hogy korizni nem nagyon lehet, na de a látvány kárpótol.
Tihany után, ha akartam, se tudtam volna levenni a szemem a vízről, hisz az út mellette futott, a kissé szeles idő élővé varázsolta a Balatont, fehér, habos hullámok siklottak a sziklákkal védett part felé. A vízfodor a köveken megtört, napfényben szikrázó cseppeket szórt a partra, majd megszelídülve csúszott vissza a tóba. Felsóhajtottam. „Csak már ott lennék!”
Fűzfőnél láttam meg a Balatont. Egy kis szegletet a fák között, és először nem tudtam eldönteni, vizet vagy eget látok, de aztán rájöttem, igen, az ott a tó, és bár tengerek és óceánok partján álltam már ámulva, a hozzájuk képest apró kacsaúsztatótól megdobbant a szívem. Az a félmagyar szívem, aminek a magyar felét eltemettem, dühből, fájdalomból, most újra vert, hirtelen úgy vettem észre, hogy még a levegőt is gyorsabban szedem, mint amikor egy régi szerelmével találkozik az ember, amikor már nem számít semmiféle érzelemre, mégis rátörnek az emlékek és irányíthatatlanul borítják el a gondolatait. Melegséget éreztem a gyomrom táján, és akaratlanul is elmosolyodtam. Megálltam volna, hogy nagy levegőt vegyek, beszívjam a vízszagot, belebámuljak a déli aranycsillogásba, melyet a nap fest a Balatonra, de nem volt időm, még egy félórás út állt előttem, és fogalmam sem lehetett, mi vár rám Rakoncán. Elszakítottam a tekintetemet a távolban kéklő víztől és az útra összpontosítottam.
Nagyot sóhajtottam, beszívtam a part levegőjét, amelyben lángos-, kürtőskalács-, rózsa-, és Balaton illat keveredett.
Nem éreztem irigységet…. nincs bennem irigység. Vagy ha van is, csupán egészséges mértékben, a „bárcsak én is boldog lennék“ típusú, nem a „rohadjon meg, hogy neki van, nekem meg nincs“ formában.
Érdekes dolog a bosszú. Az első pillanatban eufóriát okoz, aztán hirtelen szomorúságot. Vagy ürességet.
A szerelem váratlanul csap le az emberre, és nem tehet ellene semmit. El lehet nyomni, de érdemes-e? Csak egyszer élünk, ebben az egy életünkben kell boldognak lennünk.
A nevetés mindenre gyógyszer, és rengeteg kínos helyzetet megold.
Nevetőráncai mindenkinek vannak (…). Az nem az öregedést, hanem a jókedvet jelenti.