Mindig is tudtam, hogy több vagyok az arcomnál és a testemnél. Így hát, mikor a külsőm kopni kezd, életemben először az emberek talán más tulajdonságaimra is felfigyelnek majd, olyanokra, amelyek szerintem sokkal érdekesebbek.
Azt mondják, hogy ha az élet a vége felé közeledik már, hátralevő rövid utolsó része, ha mindenki más előtt értéktelennek is látszik, drágább a tulajdonosának, mint az előző évek mind, bár rég elhalt öreg barátok emlékezete fűződik is hozzájuk, sőt fiataloké, – talán gyermekeké is, akik elszakadtak tőlünk és oly tökéletesen felejtettek el minket, mintha szintén meghaltak volna.
Amikor reggelente felkelek, egyszerűen nem engedem be az öreget. A titkom 1959 óta ugyanaz: elfoglalt vagyok, és nem hagyom, hogy az öreg betegye a lábát a házba! Szó szerint ki kellett rúgnom, mert a fickó már kényelmesen berendezkedett, állandóan pisilni kellett vinni, és kizárólag nosztalgiázni tudott. Aktívnak, élőnek, boldognak, erősnek, és tehetségesnek kell maradni! És ez mind megvan bennünk, az intelligenciánkban, a hozzáállásunkban, a mentalitásunkban. Fiatalok vagyunk, akik függetlenek! Meg kell tanulnod küzdeni azért, hogy ne jöhessen be az öregember! Az az öregember, aki ott dekkol megfáradtan az út szélén, és megpróbál téged elbátortalanítani. Egyszerűen nem vagyok hajlandó beengedni ezt régi hangulatot, ezt a kritikus, barátságtalan, irigy, és panaszkodó hangot, aki lesi a múltat, hogy aztán kiüthessen az újraélesztett traumáival és fájdalomhullámaival. Muszáj, hogy hátat fordíts ennek az öreges morgolódásnak, haragnak, panaszkodásnak, amiben nincsen semmi bátorság, és ami tagadja, hogy az időskor igenis lehet kreatív, határozott, fénnyel és támogatással teli! Az idősödés lehet kellemes, sőt, akár még szórakoztató is, ha tudod, hogy mit kezdj az időddel, ha elégedett tudsz lenni azzal, amit elértél, és ha továbbra is képes vagy ábrándozni! Ki az öreggel a házból!
(Ezt a választ adta a 90 éves színész legenda, Clint Eastwood a country énekesnek, Toby Keithnek, amikor megkérdezte tőle, mi a titka, hogy az ő korában is aktív és zseniális tudott maradni.)
Öreg emberek rendszerint sokkal jobban szoktak emlékezni az életük régi epizódjaira, mint az újabbakra.
A holdvilág ma is úgy fénylik, mint hetven esztendővel ezelőtt. Ezen az égi kalandoron nem látszik meg, hogy vénül. Minden más, ami körülöttem van, kopik, nyüvődik, enyészik lassan-lassan. Hát még az emberek, a kortársaim, a régi ösmerőseim, a barátaim, az immár kevésszámú hozzámtartozóim!… Nem kell tükörbe néznem, ha őket látom. Megváltozásuk az enyémet is mutatja. Még az esztendőnek ez a kései szaka is olyan, amilyen én vagyok.
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
S az esztendő hiába fordul újra,
a lombokkal hiába sápadok,
ott élek én pirostüzesre gyúlva,
ahogy régente annyit láttatok.
Az emberben gyorsan változik minden; mire észbe kap, már nagyra nőtt a bensejében valami félelmetes féreg, amely zsarnokian magába szív minden életnedvet.
Előbb-utóbb gondolkodnom kell azon, hogy mi lesz, ha kimegyek a divatból, vagy megöregszem.
Az egek ostromlásán kezdjük,
Óh, mint tudunk égni, szeretni!
És elkopunk, mint a fatengely,
A szívünk egy kiégett katlan,
Nincs benne láng: csak pernye, semmi.
Nincs már nékem semmi lángom,
Egy erős érzés megvisel már,
Én már csak a nyugvásra vágyom…
S hogy el tudnék akkor pihenni,
Ha mindenki rugna, utálna!…
Rövid a szívnek ifjusága…
A bölcsesség kora nem rendelésre jő, s a vén agy éppúgy meghibbanhat, akár a fiatal.
Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év után felelős az arcáért? De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon. Milyen érzéseid vannak, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, a mosolyod igaz-e vagy nem? Másokra igazában odafigyelsz-e vagy nem? Van benned igazi tűnődés, keresés? Az egész belsőd lassan kiül az arcodra. Sokszor gondolok rá, hogy Anyácskám is, ha mosolygott, akármilyen öregen, mindig valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. Most jöttem rá, hogy miért van az, hogy egyik-másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok, a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember. Uramisten, hányféle öreg arc van! Ahogy végiggondolom, a kiüresedett, a feldúlt, a táskás szempár, a lebiggyedt száj senkinek sem vonzó, de az sem, ha a bezártság, a keménység, a sértődékenység látszik rajta. Vagy a szomorúság. A mély barázdák még a jobb kategória. De látszik a félelem, a bizalmatlanság, az örökös számítgatás, a gyávaság vagy megalázottság. Hányféle arcot lehetne még sorra venni?
Sok mindent megtanul az ember anélkül, hogy észrevenné. Alkalmazkodik az új helyzethez: az öregséghez. Persze, lehet ezen bosszankodni, lehet keseregni – de lehet nevetni is. Én mind a hármat teszem. Felváltva.
Így lesz fiatalabb a világ. Helyünkre lép az ifjúság. És mi, akik egy kicsit tovább élünk, egyre idegenebbnek érezzük magunkat, ahogy tovább rójuk az utunkat.
Nevetőráncai mindenkinek vannak (…). Az nem az öregedést, hanem a jókedvet jelenti.
Tény, hogy ennek az életszakasznak is megvan a maga szépsége, szóval senkinek nem javaslom, hogy elássa magát, csak mert 50-60 évesen maradt egyedül.
Az öreg arc, szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával:
nem csábító, önmagában-való, fenséges, nyugodt szépség.
A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s
az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.
Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.
Bár füstbe reményid, –
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.
Nem tartom magam öregnek, és igazából leszarom, hány éves vagyok, mert egyébként nagyjából úgy érzem magam, mint harminc éve. De amikor azt látom, hogy a kollégáim hullanak egyik pillanatról a másikra, nem akarom eltékozolni azt, ami még hátravan.