Az egyetlen olyan játékos az edzői karrieremben, akiről leperegtek a hibái, David Beckham volt. Játszhatott akár a lehető legpocsékabbul is, sosem hitte el, hogy rosszul teljesített volna. Ha ilyenkor megbíráltam, csak legyintett rám, azt mondta, tévedek. Hihetetlenül jól tudta védeni magát. Hogy ez az őt körülvevő embereknek volt-e köszönhető, nem tudom. Azt azonban sohasem ismerte be, hogy rossz meccse lett volna.

Társasági életem megsínylette, hogy annyira beleástam magam a munkába Manchesterben. Már nem tudtam kimozdulni szombat esténként sem. A foci kizsigerelt. A délután hármas meccsek után is csak háromnegyed kilenc körül értem haza. Ez volt a siker ára.

Cristiano Ronaldo volt a legtehetségesebb játékos menedzseri éveim alatt. Felülmúlta a többi nagyságot is, akiket edzettem a Unitedban. Pedig sok ilyen volt. Legfeljebb néhány olyan saját nevelésű játékost helyeznék vele egy polcra, mint Paul Scholes és Ryan Giggs, mert ők két évtizedig csodálatos módon hozzájárultak a Manchester United nagyságához. Ez a hűség és kitartás, valamint a viselkedésük eléggé kivételesnek mondható.

A korai leckékből megtanultam, hogy a hazai meccseinken mindig az ellenfél legjobb csapatára, legjobb taktikájára, legerősebb teljesítményére számítsunk, és ezzel együtt se adjunk neki esélyt.

A futballedzősködés soha véget nem érő kihívássorozat. Ennek nagy része valóságos esettanulmány az emberi gyarlóságról.

Fiatalkori élményeimhez szorosan hozzákapcsolódnak ezek a kis kocsmák. A legelső üzleti ötletem is az volt, hogy a kis jövedelmemből kiváltom az engedélyt, magam is nyitok egy ivót, és akkor biztosítva lesz a jövőm.

A kispadon eltöltött éveim alatt kezdetben heti 6 fontért tartottam edzéseket az East Stirling-i játékosoknak, s innen jutottam el oda, hogy eladjam Cristiano Ronaldót a Real Madridnak 80 millió fontért.

Ha megnézzük a sikeres embereket, akkor érdemes megnézni a szüleiket és az ő foglalkozásukat is. Sokkal jobban megérthetjük, honnan jön az a rengeteg energia és motiváció.