Elbúcsúzni olyasmi, amit az ember önmagával is megtesz: hű marad magához mások pillantásának a kereszttüzében is.
Az ember követ el hibákat, én azonban egyet sem bánok. Az a típusú ember vagyok, aki felelősséget vállal értük és megbékél velük. Mindenből tanulok. Keményen dolgozok, sok minden történik velem. Ismerj meg és meglátod, ki vagyok.
Rájöttem, hogy amit mindig is igaznak gondoltam, az hazugság, ezért át kell értékelnem az egész életemet.
Az igazi odafigyelés voltaképp az, amikor az ember hajlandó megengedni, hogy a másik személy megváltoztassa.
Egymásért egymás ellen harcolunk,
Elvárásokkal szemben
Napról napra átváltozunk.
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.
Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én,
De minden eljön a maga idején.
Nem vagyok zászló a mások ünnepén.
Szelep vagyok az ország fenekén.
Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag,
A múltad beszédes, a jövőd hallgatag.
Egyszerre sivatag, egyszerre dzsungel,
Jövőd még nincsen, a múltad már nem kell.
Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon önmagán belül.
Amint haladsz előre, úgy teremted a saját univerzumod.
Ha a belső béke nem ötvöződik egy állandóan jelen lévő éberséggel, akkor szintén el fognak bukni. Annak ellenére, hogy éppen jól érzik magukat. Éberség nélkül el fognak bukni.
Mi az elpocsékolt idő? Ha tudom, és nem teszem. Ha felismerem, hogy valamivel ártok magamnak, mégsem változtatok. Ha már öt éve rájöttem arra, hogy gyáva vagyok kimutatni az érzéseimet, de nem teszek mást, csak marcangolom önmagam, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt meg mertem volna tenni.
A hatékony megoldások egyszerűek. Csak annak az elfogadása bonyolult, hogy én mindent meg tudok tenni, mindent. Ha valahol határozott vagyok, akkor máshol is képes vagyok a határozottságra. Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nem csak a munkámban, de az élet egyéb területein is.
Valódi sikerélményt mindig csak egy új dolog adhat, egy új megmérettetés. Nagy megmérettetésből pedig nagy sikerélmény fakadhat, hiszen ezzel bizonyíthatom önmagamnak, hogy beletettem mindazt, amit csak tudok. És ez kisugárzást ad. És mégis félünk, félünk az újtól.
Miért olyan nagy baj, hogy esetleg fájni fog a változás? Szerintem nem baj. Amikor az ismeretlenbe ugrom bele, akkor nem tudom, hogy ami következik, az jó lesz-e vagy rossz, egyet azonban biztosan tudok: hogy mind a jóval, mind a fájdalommal hajlandó leszek szembenézni. Akár pozitív, akár negatív élményben lesz részem, mind a kettővel elboldogulok, mert önmagamban elfogadtam a jót és a rosszat is. A sikereket és a kudarcokat is fel tudom dolgozni, meg tudom oldani, sem az örömtől, sem a fájdalomtól nem félek. A legfontosabb, hogy amikor beleugrom az ismeretlenbe, érezzem, hogy merek élni – mert az élet szép!
Bátrabb vagy, mint hiszed. Erősebb, mint sejted. És okosabb, mint gondolod.
Mondtam a Paradox művésznéven dolgozó S. Victor Whitmillnek, hogy az arcomra akarok egy tetoválást. Utáltam a saját arcomat, és szó szerint el akartam csúfítani magamat. Először azt javasoltam, hogy rajzolja tele apró kis szívecskékkel. Nem az volt a célom vele, hogy még vonzóbbnak találjanak a nők, egyszerűen csak el akartam rejteni az arcomat. De Victor nem volt hajlandó belemenni, azt mondta, nincsen semmi baj az arcommal. Végül előállt ezzel a maori törzsi motívummal, én pedig azt feleltem, hogy gondolkodom rajta. Minél többet gondolkodtam, annál jobban tetszett az ötlet, hogy olyan tetoválást varassak az arcomra, amelyet harcosok alkalmaztak, hogy a frászt hozzák az ellenségre a csatatéren. Így hát, belementem a dologba.
A példaképeim mind elvetemült gazemberek voltak, én pedig egész karrierem során őket akartam utánozni, hozzájuk akartam felnőni, de sosem sikerült olyanná válnom, mint ők. Szerettem volna olyan lenni, de nem voltam.