Lehetetlen kreatívan gondolkozni akkor, amikor az önvád és a szégyen mérgező elegyébe merülünk.
Önismeret idézetek
Az önismeret egy bizonyos fokán és a megfigyelésnek kedvező egyéb körülmények mellett az ember óhatatlanul rendszeresen undortónak találja magát. A jónak bármiféle mércéje – akármennyire különböznek is róla alkotott vélemények – elérhetetlennek fog tűnni. Kénytelen belátni az ember, hogy nem más, mint nyomorúságos hátsó gondolatok patkánylyuka. A legapróbb cselekedet sem lesz mentes ezektől a hátsó gondolatoktól. Olyan mocskosak lesznek ezek a hátsó gondolatok, hogy az önmegfigyelés állapotában az ember először nem is akarja átgondolni őket, hanem megelégszik azzal, hogy messziről feléjük néz. E hátsó gondolatoknál nem pusztán önzésről lesz szó, az önzés hozzájuk képest jónak és szépnek az ideáljaként fog megjelenni. A mocsok, ami az ember szeme elé kerül, önmagáért valóban lesz jelen, fel fogja ismerni az ember, hogy ettől a nyűgtől csepegve jött világra, és miatta felismerhetetlenül vagy nagyon is jól felismerhetően fog távozni. Ez a mocsok lesz a legmélyebb alap, amit talál az ember, ez a legmélyebb alap éppenséggel nem lávát tartalmaz, hanem mocskot. A legalja lesz és a legteteje, és nemsokára még az önmegfigyelés keltette kétségek is olyan gyengék és önelégültek lesznek, ahogyan a disznó dülöngél a trágyalében.
Tudom, hogy képes vagyok megállni, nehogy kinyírjak valakit, de mindig közel járok hozzá. Egyesekben nincs egy szemernyi tisztesség vagy tisztelet sem. Néha, amikor találkozom egy ilyen fazonnal, azt kívánom, bárcsak beszólna valamit a feleségemre, hogy szétverhessem a fejét. Vannak ilyen fazonok, de nekem nem lenne szabad így gondolkodnom. Próbálom visszafogni magam, próbálok új ember lenni. De mekkora darabokat kell levágnom a tökeimből ahhoz, hogy új ember lehessek?










