Nem túl jó móka túlságosan ismerni önmagadat, vagy legalábbis abban a tudatban élni, hogy ismered – mindenkinek szüksége van egy kis önteltségre, hogy átvergődjön az élet akadályain.
Jó vagyok, de nem egy angyal, követek el bűnt, de nem vagyok ördög. Csak egy kislány vagyok a nagyvilágban, aki próbál találni valakit, akit szerethet.
Én önző vagyok, türelmetlen, és egy kicsit bizonytalan. Hibázok, irányíthatatlan vagyok és időnként nehezen kezelhető. De ha nem tudod kezelni ezeket a rossz dolgokat, akkor biztos, mint a pokol, hogy nem érdemled meg a legjobbakat sem.
Az elhunytban legtöbbször nem az elhunytat siratjuk, hanem önmagunkat.
Ha sokáig viselünk egy maszkot, elfelejtjük, hogy ki van alatta.
A „lakni a testet” annyit jelent, hogy belülről érzed a testedet, érzed az életet benne, és ily` módon rájössz, hogy fölötte állsz a külső formának. Ám mindez csak a kezdete annak a belső utazásodnak, amely egyre mélyebbre visz a hatalmas nyugalom, a csönd és a béke birodalmába, ami egyúttal az órási erő és a vibráló élet tere is.
A választás lehetősége azzal a pillanattal kezdődik, amikor az ember meg tudja különböztetni az elméjét és a benne kondicionált mintákat, mert ettől a pillanattól kezdi el élni a jelent. Eddig a pontig öntudatlanságban él.
Ha belegondolok, csak egyképpen tudnám elviselni, hogy hazug vagyok. Ha ezután önmagamnak, legfőbb kritikusomnak is hazudnék, mígnem lényem átformálódna, s a hazugot látnám igaznak.
Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.
A hazugság fokozatai. A legfejlettebb és legveszélyesebb: amikor önmagunknak hazudunk, anélkül, hogy tudnánk róla.
Az első gondolat általában hazugság. Vicino azt mondja: írj le valamit magadról, és utána írd az ellenkezőjét. Aztán készülj fel lelkileg, hogy a második állítás az igaz.
Amikor egy személy önmagát sem tudja becsapni, lehetősége sincs arra, hogy megtévesszen más embereket.
Minden út visz valahová,
lehet, hogy jó felé, lehet, hogy nem,
de mindenkinek el kell indulni valamerre.
Szabályok, elvek, paraméterek. Csak akkor sérülnek, ha mi is sérültek vagyunk. A nyomás alatt változunk meg, vagy csak kiderül, kik vagyunk valójában?
Nem elég nem hazudni, pontosnak kell lenni, legalább önmagunkkal szemben.
A szakadékon, ami közötted és a lehetőségeid között tátong, csak akkor juthatsz át, ha nem hazudtolod meg önmagad. Máskülönben bármekkorát ugrasz, belezuhansz.
Néha egy nagy megrázkódtatásra van szükség ahhoz, hogy felébredjünk, és felidézzük magunkban, kik és mik is vagyunk.
Az embernek tisztában kell lennie a korlátaival; nem szabad semmilyen kalandba belevágnia anélkül, hogy rendelkezne valamilyen megbízható tervvel arra az esetre, ha valami nem úgy alakulna, ahogy elképzelte.
Bármilyen változás akkor kezdődik el az életünkben, amikor módosul az énképünk, a belső programozásunk.