Tulajdonképpen kész csoda, hogy a modern oktatási módszerek még nem fojtották meg teljesen a kutatás szent kíváncsiságát. E kényes kis virágnak ugyanis az öntözés mellett leginkább szabadságra van szüksége.
A legnagyobb tanári művészet az alkotás és felismerés örömének felébresztése.
Sok a tanszék, de ritka a bölcs és nemes tanító. Sok nagy tanterem van, de csak kevés fiatalember, aki becsületesen szomjazza az igazságot és igazságosságot. Sok tucatárut ajándékoz a természet, de finomat csak ritkán gyárt.
Sokkal könnyebb, ha a gyermek első zenetanára az édesanyja.
A nemzet szellemi és erkölcsi erejének egyik főtényezője, a nemzeti egységnek egyik leghathatósabb előmozdítója a célszerűen és nemzeti szellemben vezetett közoktatás. Az államnak e téren nagy feladatai vannak, különösen a tekintetben, hogy ne tűrjön az országban olyan területet, ahová a kultúra fénye nem hatol, és hogy saját kezeibe vegye a közoktatás ügyét mindenütt, ahol az különben nem fejlődnék hazafias irányban. De az állam ereje az egész nagy kulturális feladat teljesítésére elégtelen. Már ebből az okból is, de a szabadság elvéből is a közoktatás terén működő társadalmi tényezők, különösen pedig az egyházak e hivatása tiszteletben tartandó. Az államnak azonban bírnia kell a szigorú felügyelet eszközeivel, hogy minden tanintézetben az oktatás kellő színvonalát és hazafias irányát biztosíthassa; attól eltérést meggátolhasson, illetőleg megtorolhasson. Pozitív támogatást pedig a közoktatás terén működő társadalmi tényezőknek, egyházaknak, másoknak, az állam abban a mértékben nyújtson, amely mértékben működnek azok hazafias szellemben, és teljesítenek ekként nemzeti hivatást.
Mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem.
A népnevelés olyan, mint a tölgy, melynek nagy idő kell, míg a kisded makkból élőfa lesz; de ép azért nem lehet vele eléggé sietnünk; s ha csakugyan nem rajtunk áll, egész erdőket vetni egyszerre: ültessen csak ki-ki tehetsége szerint apró csemetéket, – majd fa fa mellett erdőt csinál.
A tanítás szó bizonyos értelemben a tudás befecskendezését jelenti, de én úgy vélem- hála Agnes nővérnek- hogy tanítás voltaképpen nincs is, csak tanulás létezik.
Egy jó tanár azt mutatja meg a tanítványainak, hogyan járják egyedül az útjukat.
A kezdetektől azt tanítják nekünk, hogy támogassuk a bennünket kizsákmányolókat és szerintem itt az ideje változtatni a dolgokon.
Magyarul kell gondolkoznunk, és magyarul kell írnunk.
A fiatal franciát, amint hazájának politikai súlyáról vagy kulturális nagyságáról van szó, túlhajtottan szubjektív érzelmekre nevelik és nem objektivitásra. Ennek a nevelésnek lényege az, hogy mindig általános megállapításokra szorítkozik, amelyek azután, ha kell, állandó ismétlések útján a nép vérévé válnak. Nálunk ellenben nemcsak negatív nemtörődömséggel találkozunk, hanem még azt a keveset is kiölik a népből amit nemzeti öntudatként az iskolában magába szedett. A politikai mérget hordozó pockok még ezt a keveset is kilopják a nép széles rétegei szívéből, feltéve, hogy a nélkülözés és nyomor romboló munkája után erre még egyáltalán sor kerülhet.
A történelmi gondolkodásmódnak az a formája, amelyet én az iskola padjaiban ismertem meg, végigkísér egész életemen. A világtörténelem, a napjainkban lejátszódó történelmi események tehát a politika megértésének kiapadhatatlan forrása maradt számomra. Nem akartam tanulni a történelmet, hanem azt akartam, hogy a történelem tanítson engem!
A legszebb eredményt a történelemben és földrajzban értem el. E két kedvenc tantárgyamban kitűntem az osztályban.
Pályám utolsó tizenöt-húsz évében gyakran gondoltam rá: talán civil sorsom is szerencsésebben alakul, ha elvégzem a főiskolát. Az a négy év segített volna fokozatosan átkerülni a gyerekkorból a fiatalember állapotába. Szó szoros értelmében szűzen kerültem a színészlét sajátos viszonyai közé. Az kemény.
Tanár és tanítvány összehangolódása éppúgy szerencse és önfegyelem dolga, mint a házasság vagy bármely más, felnőtt és felnőtt közötti viszony.
Általában annak, hogy tud-e valaki vagy sem, a tanítani tudás a jele.
Elszégyelltem magam, hogy én talán nem is írtam, nem is köszöntem meg a tanáraimnak, és attól kezdve igyekeztem leveleket írni és megköszönni. Úgyhogy mindenkitől tanulhatunk, még egy kisiskolástól is, sosem késő. Lehet, hogy gondoljuk, de elfelejtjük a tanárainknak megmondani, hogy milyen fontosak voltak a mi életünkben. Pláne a mi korunkban, nyelték a krétát és nagyon szorgalmasan felkészültek, a kémiatanárom szemléltetett, bemutatott kísérleteket, mi meg elfelejtjük megköszönni. Fontos lenne, hogy ők is tudják, milyen fontos volt, amit tettek.
Ha a Vassarban egy tanár kérdezett valamit, általában csend volt, amíg a diákok a választ fogalmazgatták magukban. Aztán néhány kéz bizonytalanul a levegőbe emelkedett. Dartmouthban még szinte el sem hangzott a kérdés, máris minden kéz a magasba lendült. A fiúk kapásból válaszoltak, és néha tévedtek. De ott megtanultam valamit: ugrani kell a lehetőségre.
Az én tanításom nem arra van ítélve, hogy a könyvtárak porában penészedjék, hanem győztesen hasson a gyakorlati életben…, hogy a szülészeti kórházak rémképei eltűnjenek, hogy a házastárs megtarthassa feleségét, és a gyermek anyját.
