Akinek emberi értéke kétes, az sosem jó tanár.
A tanórák elbutítanak. Kiirtják az önálló gondolatokat.
Nem a morális szólamok, nem okos tanítások hatnak a megadott irányban a gyermekre, hanem az, amit a felnőttek, szemei előtt, láthatóan tesznek.
A diák örökös kikérdezése magától értetődő dolgokról pusztán azért, hogy szemléltető oktatást műveljünk, azt jelenti: az egész tanítás felett az unalom szféráját terjesztem ki, amelynek valójában nem szabad jelen lennie.
A középszerű tanár magyaráz. A jó tanár indokol. A kiváló tanár demonstrál. A nagyszerű tanár inspirál.
Aki nevelni akar, legyen maga is nevelt.
Egyetemi formák sem egyes emberre, sem egész nemzetre állandóul nem alkalmaztathatnak.
Tinédzsernek lenni euforikus és izgató, de együtt jár egyfajta béklyóval is, amit a középiskola jelent. Az merő kínzás.
Az ember huszonkét éves korában még mindent tud, csak később, harmincévesen kezd kételkedni a tudásában, s hatvan felett gondolkodik el azon, hogy mi az ördögnek járt az egyetemre, ha semmi olyant nem tanult, ami megvédelmezte volna, de legalább elviselhetővé tette volna az életet?
Megvizsgáltam, hogy a definíciók, tételek megértését, a változóik közötti kapcsolatot hogyan tudom példával, értelmező rajzzal elősegíteni. Az érthető matematikai előadás módszerének kidolgozásához új példákat alkottam. Eben az időszakban nem az elméleti matematika területén végeztem kutatómunkát, hanem azt kerestem, hogy mire van szükség a tudás átadója és befogadója közötti eredményes együttműködéshez.
Általában sikerült megszerettetnem a matematikát, és hallgatóimban az oktató-nevelő munka iránt is érdeklődést tudtam felkelteni. Volt hallgatóim és matematikakönyveim használói közül sokan ma is egyetemi oktatók, többen akadémikusok.
A matematika új anyagát nem elmondani, hanem megtanítani akartam.
Munka közben teljesen eggyé válok a karakteremmel, pedig nem vagyok képzett színész. A családomnak nem volt pénze, hogy egyetemre járasson, amit máig sajnálok. Amikor a gyerekeim arról beszéltek, hol szeretnének továbbtanulni, újra vágyakozni kezdtem. De Istennek hála, színészdiploma nélkül is van bennem a tehetségen kívül valami, ami miatt az emberek örülnek, ha látnak. Ha valaki észrevesz és rám szól: „Miért vágattad le a hajad?”, nem udvariatlanságból teszi. Úgy érzi, hogy jól ismer, és tudom is, hogy miért. Mivel soha nem játszom meg magam, az illető kivesz a „híres sztár” kategóriából. Néha idegeneket ölelgetek és elbeszélgetek velük, de meghúzom a határt, ha kell.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
A gyerekeket beskatulyázzuk, iskolába küldjük őket, mintha egyforma kis állatkák lennének. És akkor ott szenvednek. Ha pedig valami bajuk van, akkor nem azt mondjuk, hogy nahát, talán egy másik környezet jobb lenne neki, hanem (…) hívjuk a pszichológust.
Nem játszom ott, ahol a gyerekek nem érthetik meg. Jelenleg ők a legfontosabbak. Ezért helyes, ha neveled őket. Megmutatod nekik, kik a feketék, kik a fehérek, kik a kínaiak és így tovább. És hogy a Földön mindenki egyetlen közös tudat felé tart.
A kollektív felelősségvállalásra meg nem tanított gyerekek nem lesznek büszkék a magyar nyelvre, a magyar kultúrára, helyette a külföldi példákat fogják majmolni.
Csömörlött már meg a tanítástól? Sosem kérdezi meg, hogy mire jó ez az egész? Újabb suli, újabb csapat diák, helyes srácok, átlagos srácok, kedvesek de leginkább középszerűek. Olyanok, akik felnőttként a tudatlanságukkal vagy a passzivitásukkal formálják a világot.
A humanisztikus oktatás-nevelés azt jelenti, hogy az egész élet neveléssé válik; nem pedig hogy egy bizonyos épület falain belül zajlik, de azokon kívül már nem.
Sikeres fejedelemségünk kezdetétől szemünk előtt tartottuk, hogy az Isten nevének dicsősége növekedjen, és a bölcsészettudományi iskolák megalakuljanak a mi országunk területén, és hogy a fiatalság átitatható legyen a tanítással, és az ebben az államban tapasztalható sok kiadás és erőfeszítés miatt, a Gyulafehérvári Kollégiumunk alapítását elhatároztuk az ifjúság nevelése és tanítása érdekében.