Múlt nincsen, mert már csak a fejünkben van, jövő sincsen, mert az még csak a fejünkben van. Tehát csak a jelen “van”.
Ne kárhoztassuk magunkat a múlt hibái miatt, fogadjuk el a felelősséget, amivel a jövőnek tartozunk.
Meddig hagyod még, hogy a múltad visszatartson, mielőtt átvennéd végre az irányítást a jövőd felett?
Bármi is történt a múltban, csupán utalás mindarra, ami a jövőben megtörténhet.
Vannak távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohos szikla zölden int felénk, mintha nem múlt volna el semmi, mint ahogy -úgy látszik – nem is múlt el semmi.
Amikor folyton ugyanazokhoz a gondolatokhoz térünk vissza azzal, hogy felidézzük a múltat és elemezgetjük, akkor ezek a gondolatok egy idő után tudat alatt futó, automatikus programként vésődnek be az agyunkba.
A múlt gonosz kétéltű. Érzékeink számára egyszer s mindenkorra elveszett és holt, jelenléte és elpusztíthatatlansága azonban szívósan kitart az emlékezetünkben.
Nem lehet a múltba visszamenni, és nem is érdemes, mert lehet, hogy a múlt megszépült, de ha a történészeket megkérdezzük, kiderül, hogy az sem volt aranykor.
A jövő apostolainak rossz szándékát legjobban az a törekvésük bizonyítja, amellyel a múltat a jelen szeme elől elrejteni igyekeztek.
A múlt csak azoknak fontosabb mindennél, akik már nem számolnak a jövőjükkel.
Mert bármennyire szeretnénk, a megbocsátás nem tudja megváltoztatni a múltat. A jövőt viszont igen.
Ismernie kell azt, a mi nem jó történt a multban, hogy ismétlésének elejét venni képes legyen.
Soha nem próbáltam elzárni a múlt emlékeit, még ha némelyik fájdalmas is. Nem értem azokat az embereket, akik elrejtőznek a múltjuk elől. Minden, amit átélsz, segít abban, hogy azzá válj, aki most vagy.
A múltat olyan sokszor szűrjük át az emlékeinken, hogy nem biztos, hogy csak a valóság marad fenn a szitán, valószínűleg inkább az, ahogy látni szerettük volna, illetve ami számunkra fontos volt.
Nem a múlt történései hozzák létre a jelen szenvedését, hanem az, ahogyan hagyjuk, hogy a múlt eseményei meghatározzák, hogyan lássuk és éljük meg saját magunkat a jelenben.