Amikor folyton ugyanazokhoz a gondolatokhoz térünk vissza azzal, hogy felidézzük a múltat és elemezgetjük, akkor ezek a gondolatok egy idő után tudat alatt futó, automatikus programként vésődnek be az agyunkba.
A múlt gonosz kétéltű. Érzékeink számára egyszer s mindenkorra elveszett és holt, jelenléte és elpusztíthatatlansága azonban szívósan kitart az emlékezetünkben.
Nem lehet a múltba visszamenni, és nem is érdemes, mert lehet, hogy a múlt megszépült, de ha a történészeket megkérdezzük, kiderül, hogy az sem volt aranykor.
Soha nem próbáltam elzárni a múlt emlékeit, még ha némelyik fájdalmas is. Nem értem azokat az embereket, akik elrejtőznek a múltjuk elől. Minden, amit átélsz, segít abban, hogy azzá válj, aki most vagy.
A múltat olyan sokszor szűrjük át az emlékeinken, hogy nem biztos, hogy csak a valóság marad fenn a szitán, valószínűleg inkább az, ahogy látni szerettük volna, illetve ami számunkra fontos volt.
Nem a múlt történései hozzák létre a jelen szenvedését, hanem az, ahogyan hagyjuk, hogy a múlt eseményei meghatározzák, hogyan lássuk és éljük meg saját magunkat a jelenben.
Úgy tűnik, hogy az emberek nagy-nagy többsége mindig is a múltban élte az életét. Más szóval, saját magukat kárhoztatták fél életre azáltal, hogy régi képekhez ragaszkodtak.