De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt.
Ne felejtsd el soha az álmaidat, mert az álmokból lesz életed hajtómotorja, reggeleid tőlük kapják meg a maguk ízét és illatát.
Amit nem fejeznek be megfelelő helyen és időben, örök időkre befejezetlen marad.
Jön egy nap. Aminek a reggelét éppúgy utálod, mint az összes eddigit. Ám a napkelte és a napnyugta között történik valami. És este már másként gondolsz a következő reggelre. Mert abban a reggelben már nem csak kötelességek várnak rád, hanem más is. Valaki más. Aki miatt szép az ébredés, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a feladat, és csodálatos az élet. Aki miatt már álmodban is a reggelt várod, hogy újra találkozz vele, hogy hallhasd hangját, érezd érzéseit, láthasd szemeit. Akinek ma is szépet, jót szeretnél adni kincseidből, hogy szebbé tehesd életét. És a reggel többé már nem nyűg, a reggel többé nem kötelesség, a reggel már Ő. Létezik ilyen reggel.
Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra – s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni.
Az öröm szükséglete oly erős, hogy sok fájdalmat is képes elviselni érte az ember. Az öröm pozitív minőség. Ilyen a munka élvezete, egy jó könyv vagy egy jó barát; öröm, ha lekoptatjuk a bőrt a térdünkről, megmászván a Matterhornt, öröm a sanghai-i Bund zsivaja, vagy szerelmesünk kapualjból felhangzó füttye; az öröm nem más, mint kaland és remény és lelkesedés és az, hogy „egy szép napon megtanulok festeni”; öröm, ha egy jót eszünk, ha megcsókolunk egy csinos lányt, vagy ha egy jót blöffölünk a börzén. Öröm az, amit az ember élvezettel tesz; amin szívesen elmélkedik; amire jó visszaemlékezni; és néha még az is, ha olyan dolgokról beszél, amit – jól tudja – sohasem fog végrehajtani.
Hiszem, hogy mindannyiunkban ott bujkál a kalandvágy, ám a legnagyobb kaland az, ha nap mint nap szembenézünk a felelősséggel.
Ahogy Hemingway mondta, csak egyvalami tud elrontani egy napot: az emberek. Én vagyok az az ember, aki elrontottam az életem.
Életünk folyamán mindannyian felkelünk (ki korán, ki valamivel később), dolgozni megyünk, hogy megkeressük a napi betevőre valót, a végtelenségig ismételjük ugyanazt, rossz, jó, vagy éppen kiemelkedő eredménnyel, esete válogatja. Ám ritkán tesszük fel a kérdést: vajon miféle anyagból gyúrtak bennünket? Talán mert félünk attól, hogy milyen választ kapnánk.
Boldog az, aki felülemelkedik a hétköznapi ügyeken.
Nincs az az ügy a világon, amely számára ne következne el a döntő pillanat.
A romantikus filmek mind ott érnek véget, hogy a szerelmesek örök hűséget esküsznek egymásnak. A dalok, a versek, a könyvek döntő többsége is a szerelemről szól. És ez így van jól. De – ha közhely is – az élet mégiscsak ott kezdődik, ahol a romantikus filmek véget érnek. Hogy akarnék-e filmet nézni az életről? Van nekem saját életem, minek nézném meg a tévében is?
A lelkes embereket mindenki szereti, még akkor is, ha történetesen az autómosás, a kerti grillezés vagy a kézimunka iránt lelkesednek.
Az élet nem főpróba, hanem előadás. Minden élesben megy, nincs módod javítani. Ma dől el minden, tessék komolyan venni a napjaidat.
Az emberi boldogság ritkán a hatalmas vagyonok gyümölcse, sokkal inkább támad napi apró örömökből.
A dohányzás a középszerű emberek időtöltése, az unatkozó tunyáké, akik életük egyharmadát átalusszák.
Minden nap egy tanítómester, aki arra tanít meg, amit soha más napokban meg nem taníthat.