Nem szabadulhatunk meg mindennapos félelmeinktől, mert aki él, az fél is.
Mindennapok idézetek
Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot idézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.
Kádárékban az volt a fantasztikus, hogy végül megszoktad őket. Elkezdtek puhítani, és ku*va jól érezték magukat az emberek. Nem kell gondolkodni, kenyered van, jobban élsz, mint az oláhok meg a lengyelek. Nemzeti öntudatod is volt, és nem kellett hozzá felragasztani a Nagy-Magyarországot a kocsira, mert azt érezted, hogy mi vagyunk a legfa*ább gyerekek ebben a buliban.
Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát – de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.
Senki sem álmodozik a gondokról, de mindenki életében jelen vannak.
Égben az első sorban az utolsó
holton vagy a kendő méhben vagy a borsó
völgyben vagy a zengő szívben vagy a dobszó
égre nyíló szemben egy szem hó.
A kényelem a mai modern civilizáció legnagyobb drogja.
A hatékony megoldások egyszerűek. Csak annak az elfogadása bonyolult, hogy én mindent meg tudok tenni, mindent. Ha valahol határozott vagyok, akkor máshol is képes vagyok a határozottságra. Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nem csak a munkámban, de az élet egyéb területein is.
Az egyidejűség igénye csak a mi életünkben, korunkban lett állítólagos feltétel, nélkülözhetetlen dolog. Mi azonnal szeretünk tudni mindent, és amikor a szemünk láttára zajlik egy csata vagy egy terrortámadás, egy árvíz éppen ragadja el áldozatait, vagy az autóversenyen összeütközik és felrobban két jármű, vezetőik pedig odavesznek – elégedetten vesszük tudomásul, hogy lám, mi rögtön megtudtuk, hogy is van ez.
Párhuzamosan élsz… önmagaddal. Minden nap felkelsz, elkészíted a reggelit, felöltözöl, munkába indulsz. Dolgozol, bevásárolsz, mosol, főzöl, takarítasz. Gyermeket nevelsz. Minden nap ugyanazt, minden nap ugyanúgy. Unalmasan, belefásulva. És álmodozva. Mert van egy másik életed. Amit sokan észre sem vesznek talán. De a tiéd az is. Sőt, igazán az a tiéd. Álmaiddal, vágyaiddal, érzéseiddel. Időnként, titkos szobádban előveszed féltve őrzött álomkabátodat, magadra veszed, és álmodsz. Álmodod azt az életet, amit élhetnél is.
Sajnos ma már a közönségnek is elveszett az a belső érzéke, hogy átadja magát egy meg nem tagadható folyamatnak, mert „érteni” akarja, amit látott, zavarja, ha nem tudja, mit és miért kellene élveznie. És ez az élet más területeire is igaz: mindent „érteni” akarunk, mert elveszítettük a kapcsolatot a valóság mélyebb tartalmaival, és azt hisszük, hogy intellektuális magyarázatok által kerülünk majd közelebb ezekhez.












