204 idézet
Semmi értelme az emberi gondolkodásnak, beszédnek és írásnak, mélázásnak fennkölt gondolatokon, e maréknyi gondolkodóra nap mint nap milliónyi újság, folyóirat, beszéd, nyilvános és zárt ülés záporozik, s ez mind ellene munkálkodik, és sajnos nem eredménytelenül.
Soha nem erőltették sehol másokra a zenémet. Soha nem volt az emberek arcába nyomva hirdetéseken keresztül. Én nem is hittem abban soha, hogy ez működik. És lehet, hogy ezért állok mondjuk ennyire szemben a kereskedelmi tévével, meg az ilyen dolgokkal, mert tudom úgymond igazolni azt, hogy ez működik. Szerintem az működik igazán jól, hogyha az emberek kiválasztják azt, amit szívesen hallgatnak.
Ha a tudomány kijelenti, hogy intuíció vagy spirituális hit útján semmi nem bizonyítható, akkor a sajtó azt elfogadja. Ha a tudomány kijelenti, hogy objektív megfigyelés nem lehetséges tudatosság révén – s a pszichikai belátást rövid úton félresöprik, mondván, hogy az legjobb esetben is véletlen megvilágosodás –, a sajtó ezzel is egyetért. A sajtó és a tudomány valójában nem tiszteli a világban megjelenő érzéseket. A kollektív megfigyelést részesítik előnyben, és a konszenzust nevezik ténynek. Mintha a tudósok és az újságírók nem engednék meg maguknak, hogy emberek legyenek. Voltaképpen ők az idegenek az emberi társadalomban, hiszen konszenzus útján olyan új, tőlük függően új embertípust akarnak kialakítani, amely nem képes érezni. Ha valaki nem „racionális” az ő meghatározásuk szerint, vagy tudományos értelemben elhajló, akkor kiközösítik.
A valóság és az álvalóság, az igazság és az áligazság úgy csúszott egymásba napjainkban, mint korábban soha.
Olyan könnyű azt hinni, hogy amit kiteszünk a netre, az csak olyan, mintha felemelnénk a hangunkat a nappaliban, pedig valójában olyan, mintha a háztetőről kürtölnénk világgá.
Ha az emberek tényleg olyan boldogok lennének, ahogy az interneten mutatják, akkor nem is lenne ennyi tartalom az interneten, ugyanis akinek valóban jó napja van, az nem azzal tölti azt, hogy saját magát fényképezi.
A YouTube-ozás azért veszélyes, mert észre sem veszem, repülnek az órák, így néha hajnalban fekszem.
Vitray Tamás egyszer azt mondta, hogy azért adta nekem a „Kapcsoltam” című műsort, mert a kamera előtt is majdnem úgy viselkedtem, mint az életben. A tévézéshez kell egy kis színészi játék is, de a lényeg a közvetlenség, hogy a nézők barátként tekintsenek ránk.
Tízéves koromban lett televíziónk, akkor határoztam el, hogy én is bekerülök a „varázsdobozba”.
A mikrofon előtt meg a kamera előtt, de főleg a mikrofon előtt nagyon természetes voltam. Soha nem kérdeztem olyat, vagy nem mondtam olyat a műsorban, amit ne úgy gondoltam volna. Még úgy sem, hogy ez jópofa legyen, vagy tessen a közönségnek. Fütyültem a hallgatókra és a nézőkre, egyáltalán nem érdekeltek.
Nekem Magyarországon lehetőségem sincs arra, hogy Szilágyi János lehessek. Boldogan rádióznék, tévéznék, de nincs igény olyan műsorra,
amilyet én tudok.
(2011-ben mondta)
Ez a sikamlós, naturális, könnyen befogadható popkultúra nem az én világom. Nem az én generációm ügye. Volt, de már nem az. Hol vér, hol takony, hol könny, hol valami más testnedv folyik a képernyőn. Ösztönemberek járnak ösztöntáncot. Semmi bajom vele. Csak nem az én világom. Az ösztön a lényeg, erről akarok beszélni. A televízió számára ugyanis ez a legértékesebb. A Mónika show-ban nem azért láttunk tudatlan, fogatlan, képzetlen embereket, mert a televízió el akarja butítani az embereket, ahogy sokan mondják, hanem mert ezek ösztönemberek. És a tévében ők mutatnak a legjobban. A Legyen Ön is milliomos nagy találmánya az volt, hogy a játékos arcát mutatta szuperközeliben. Egyetlenegy vetélkedő nem csinálta ezt soha. És nekem az volt a dolgom, hogy az ösztöneit hozzam elő a játékosnak, gyöngyözzön a homloka, remegjen a szája széle, azt kellett mutatni, mert ez a valóságshow. A Mónika-show, a Balázs-show, meg a többiek ezt nyilván ilyen módon nem tudják előidézni, ezért agresszióval hozták létre. Akár fizikai agresszióval, akár érzelmi agresszióval. De a lényeg az, hogy ott emberek ösztönösen mutatták a legsötétebb oldalukat. Ez a televízió műfaja, ezt nézik az emberek, ez érdekli őket.
Nekem volt harminc jó évem, és ezt kevesen mondhatják el magukról. Reálisnak kell lenni, és én az vagyok. Zokoghatnék, sajnáltathatnám magam, hogy jönnek a fiatalok, meg hogy ez már nem az én világom. És hogy ez a televízió bizony nem az, aminek mi annak idején gondoltuk, terveztük, szántuk… De az az igazság, hogy a televízió soha nem volt AZ. Mi tévedtünk. A tévé semmi olyanra nem való, amiről azt hittük, elengedhetetlen. Hogy messzire ne menjek: nem igaz, hogy egy műveltségi vetélkedőből lehet tanulni. Semmit sem lehet tanulni belőle. Szórakozni, izgulni, azt lehet! Saját akaratból utánanézni a dolgoknak, lehet. De tanulni? Ugyan mit? Hogyan? Az a televízió, a hetvenes évekbeli, egyszerűen diszfunkcionális volt. Ezt Vitray szokta mondani, nem? Igaza van. Súlyosat tévedtünk.
Az újságírók olyanok, mint a nők. Amint sikeres leszel, rögtön rád tapadnak.
A magánéletemről nem szeretek beszélni. Nem hivalkodom és nem rejtegetek semmit. Ha az emberek pletykálkodni akarnak, lelkük rajta. Ha valaki el akarja adni az ilyesmit, ha talál rá vevőket – lelke rajta. Engem nem érdekel.
Ha ma megvásároljuk az Ufát, akkor a miénk a világ legnagyobb film-, sajtó-, színház- és rádiókonszernje. Ezzel az egész nép javát fogom szolgálni. Szép feladat!
(Joseph Goebbels: Napló – 146. oldal, 1937)
Elképzelésem szerint a sajtó egy nagyszerű zongora, amelyen a kormány játszhat.
A közösségi médiavállalatok becsapják a felhasználóikat azzal, hogy a figyelmüket manipulálják és saját üzleti céljaiknak megfelelően irányítják. Tudatosan törekednek arra, hogy függőséget alakítsanak ki az ügyfelekben a szolgáltatásaik iránt.
A sajtó üzlet: az újságok és képeslapok pénzt akarnak csinálni – sokszor akár a pontosság, a tisztesség és az igazság feladása árán is.
