A tévé több rossz kapcsolatot tart egyben, mint a közös gyerek vagy az egyház.
A fogfájás pont olyan jó érzés, mint neked interjút adni. Nincs más dolgod, mint engem csesztetni?
Amikor én felnőttem, nem voltak képregények, mert háború volt és még papír se volt. Batmant először a tévében láttam, a sorozatban, és a moziban mindig volt szombat délelőtti matiné a gyerekeknek. Itt találkoztam először Supermannel, imádtam ezeket a vetítéseket. A Batmanben azt is élveztem, hogy egy ekkora szuperprodukcióban dolgozhatok, életemben elõször.
A sajtó, a rádió, a televízió fontos tömegkommunikációs eszköz, amely segítheti és segíti is világnézetünk propagálását, szocialista céljaink elérését, népszerűsítését, a közvélemény formálását. Ugyanakkor hatalmi eszköz is, amelynek megvannak az ésszerű és szükséges korlátai. Nálunk nincs cenzúra, nem is volt, de a sajtó útján elkövetett (…) rendszer elleni uszítást, hangulatkeltést a törvény tiltja és bünteti.
(Kádár János, a Központi Bizottság ünnepi ülésen, a párt megalakulásának 50.évfordulóján, 1968.november, 264.o.)
A televízió nemcsak időben vonja el az ifjúságot az olvasástól. A kép könnyebben követhető, mint a betű; a mozgó képre gyorsabban reagál a lusta képzelet, mint a mozdulatlanra, a hangosított mozgókép követeli a legkisebb szellemi energiabefektetést. Minimális testi – és ennél is kevesebb szellemi – fáradozás árán jutunk élményekhez. Ifjúságunk – tisztelet a kivételnek – nem olvas eleget.
Úgy gondolom, hogy a bulvár egy nagyon sötét civilizációs defektus. A kultúránk betegségének egyik súlyos tünete.
A kereskedelmi tévéknél kifejezetten az a feladat, hogy semmilyen körülmények közt se juthasson át kulturált közlés a képernyőn, azt ugyanis előbb-utóbb a reklámok iránti fogékonyság sínylené meg. Tűzzel-vassal irtják és lúgozzák a magukból kifelé ömlő tartalmat mindaddig, míg nem marad más, mint irigység, kukkolás, pletyka meg néhány használt szilikonimplantátum. Itt nem rossz ízlésről van szó, egy tudatosan megkonstruált üzleti terv valósul meg.
Minden semmirekellő celeb úgy véli, hogy az ő hallatlanul izgalmas mondókája arról, hogy mit vacsorázott aznap este, a Facebookra tartozik.
Ez a legnagyobb válságunk, hogy nincsenek államférfiak, már csak szavazatszerző, gátlástalan politikai vállalkozók vannak. Mindenki Kasza Tibi lett. Kasza Tibiről azt tudjuk, hogy ő a legnagyobb lájkmágnes a Facebookon. Mit jelent ez? Azt jelentené, hogy Kasza Tibi az, akit a legjobban szeretnek az emberek? Ellenkezőleg. Az emberek egy bizonyos embertípust szeretnek a legjobban – ezt egy vastag könyvben leírták, Kasza Tibi ezt a könyvet megvette, és a tartalmát alkalmazta magára. Tehát nem Kasza Tibihez tartoznak a lájkok, hanem a lájkokhoz tartozik Kasza Tibi. A politikával ugyanez a probléma: mindenki Kasza Tibivé vált. Nem arról van szó, hogy vannak bizonyos politikusok, akiknek a programját óhajtja a tömeg, és ők ezért kapják a lájkokat.
Semmi értelme az emberi gondolkodásnak, beszédnek és írásnak, mélázásnak fennkölt gondolatokon, e maréknyi gondolkodóra nap mint nap milliónyi újság, folyóirat, beszéd, nyilvános és zárt ülés záporozik, s ez mind ellene munkálkodik, és sajnos nem eredménytelenül.
Soha nem erőltették sehol másokra a zenémet. Soha nem volt az emberek arcába nyomva hirdetéseken keresztül. Én nem is hittem abban soha, hogy ez működik. És lehet, hogy ezért állok mondjuk ennyire szemben a kereskedelmi tévével, meg az ilyen dolgokkal, mert tudom úgymond igazolni azt, hogy ez működik. Szerintem az működik igazán jól, hogyha az emberek kiválasztják azt, amit szívesen hallgatnak.
Ha a tudomány kijelenti, hogy intuíció vagy spirituális hit útján semmi nem bizonyítható, akkor a sajtó azt elfogadja. Ha a tudomány kijelenti, hogy objektív megfigyelés nem lehetséges tudatosság révén – s a pszichikai belátást rövid úton félresöprik, mondván, hogy az legjobb esetben is véletlen megvilágosodás –, a sajtó ezzel is egyetért. A sajtó és a tudomány valójában nem tiszteli a világban megjelenő érzéseket. A kollektív megfigyelést részesítik előnyben, és a konszenzust nevezik ténynek. Mintha a tudósok és az újságírók nem engednék meg maguknak, hogy emberek legyenek. Voltaképpen ők az idegenek az emberi társadalomban, hiszen konszenzus útján olyan új, tőlük függően új embertípust akarnak kialakítani, amely nem képes érezni. Ha valaki nem „racionális” az ő meghatározásuk szerint, vagy tudományos értelemben elhajló, akkor kiközösítik.
A valóság és az álvalóság, az igazság és az áligazság úgy csúszott egymásba napjainkban, mint korábban soha.
Olyan könnyű azt hinni, hogy amit kiteszünk a netre, az csak olyan, mintha felemelnénk a hangunkat a nappaliban, pedig valójában olyan, mintha a háztetőről kürtölnénk világgá.
Ha az emberek tényleg olyan boldogok lennének, ahogy az interneten mutatják, akkor nem is lenne ennyi tartalom az interneten, ugyanis akinek valóban jó napja van, az nem azzal tölti azt, hogy saját magát fényképezi.
A YouTube-ozás azért veszélyes, mert észre sem veszem, repülnek az órák, így néha hajnalban fekszem.
Vitray Tamás egyszer azt mondta, hogy azért adta nekem a „Kapcsoltam” című műsort, mert a kamera előtt is majdnem úgy viselkedtem, mint az életben. A tévézéshez kell egy kis színészi játék is, de a lényeg a közvetlenség, hogy a nézők barátként tekintsenek ránk.
Tízéves koromban lett televíziónk, akkor határoztam el, hogy én is bekerülök a „varázsdobozba”.
A mikrofon előtt meg a kamera előtt, de főleg a mikrofon előtt nagyon természetes voltam. Soha nem kérdeztem olyat, vagy nem mondtam olyat a műsorban, amit ne úgy gondoltam volna. Még úgy sem, hogy ez jópofa legyen, vagy tessen a közönségnek. Fütyültem a hallgatókra és a nézőkre, egyáltalán nem érdekeltek.
Nekem Magyarországon lehetőségem sincs arra, hogy Szilágyi János lehessek. Boldogan rádióznék, tévéznék, de nincs igény olyan műsorra,
amilyet én tudok.
(2011-ben mondta)