Odakint az idő borús volt, hideg és ködös. Ilyen napokon az ember elhiszi, hogy valahol lápi boszorkák kevernek varázsfőzeteket az üstjeikben, s hogy a parti öblökben nem is fókák úszkálnak, hanem elátkozott leányok, akik gonosz varázslat miatt élnek fókabőrben.
Jó dolog lehet levegőnek lenni. Egyszerre lehetek valami és semmi. Szükséges és láthatatlan. Mindenkinek szüksége lenne rám, de senki se látna.
A fantázia irreális, a belőle fakadó jó érzés azonban valóságos, és ezekből az önmagunkra és a jövőnkre vonatkozó jó érzésekből mindig erőt meríthetünk.
A film a tökéletes gyógyír azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak olvasni, és nincs fantáziájuk. Mivel nem tudnak képzelődni, színészeket és díszleteket kell mutatni nekik, persze a megfelelő aláfestő zenével, egyebekkel.
A képzelőerő mindennek az alapja. Ez az, ami bepillantást enged a jövőbe.
Amikor elállunk saját magunk útjából, olyan dolgok is lehetővé válnak, amelyek meghaladják a képzeletünk határát.
Milyen is a képzelet: nem elégszik meg a jóval, hanem izgalmakat és veszélyes kalandokat talál ki, csakhogy mindenáron színesítse az életünket.
Minél gazdagabb a fantáziavilág, amiben élsz, annál fájdalmasabb az elkerülhetetlen összeütközés a valósággal.
A nők rejtett életet élnek, sokszor olyasmit is megtesznek, ami meghaladja ez ember képzeletét.
Szerintem ez az olvasás egyik célja. Így megélhetünk más életeket is, nem csak azt az egyet, amelyben létezünk. Ettől lesz az egyszobás mentális kunyhónkból villa. Tehát az olvasás mindig telepátia és mindig időutazás. Mindenkivel, minden hellyel, minden idővel és minden elképzelt álommal összeköt bennünket.
Olykor a képzelet segítségével láthatjuk a legvilágosabban a valóságot.
Amit szívünk mélyén lehetségesnek érzünk, az lehetséges. Akaratunk teszi lehetségessé. Amit elménkben elképzelünk, világunkká válik. Ez egy a számos dolog közül, amelyet a víztől tanultam.
Olyan dolgok, amelyek először csak a képzeletünkben élnek, idővel valósággá válnak.
Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?
A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
Éled a jövendőt s a multnak óráit.
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az ember annyi rémtettre képes, amekkora a fantáziája.
