Olyan dolgok, amelyek először csak a képzeletünkben élnek, idővel valósággá válnak.
Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?
A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
Éled a jövendőt s a multnak óráit.
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az ember annyi rémtettre képes, amekkora a fantáziája.
Senki sem tudja elkepzelni, hogy bármi szörnyűség történhetne vele. Egészen addig, amíg meg nem történik.
Nos, azt hiszem, hogy a színpadi léthez muszáj, hogy bizonyos értelemben hasadt személyiséged legyen. Ma már ez nem kérdés számomra, egyszerűen ez van. Nekem megadatott a lehetőség, hogy a valóságban is megéljem azt a fantáziát, aminek olyan sokan szeretnének a részesei lenni. És ez borzasztó szórakoztató. De veszélyes is tud lenni, ez is része a színpadi létnek. Az ember folyamatosan pengeélen táncol, és próbál két világ határán egyensúlyozni. Én magam nagyon sokszor elvesztem ebben, és néha nagyon nehéz volt kikaparni magam a gödörből. A legutolsó turné után megint ugyanezen a helyen találtam magam, és nagyon nehezen találtam meg a kiutat abból, aki akkor vagyok, amikor a színpadon állok a zenekarral.
Szemöldököt, kegyes olvasóim, ne ráncoljatok! Ki az közűletek, kiben egyszer-máskor természetfeletti óhajtások nem ébredtek volna? Ki nem kívánkozott valaha fenn a légben röpűlhetni? Ki nem szeretett volna, hacsak nehányszor is életében, visszaifjodni? Ki nem vágyott titkokat tudhatni s erőknek parancsolhatni, melyek a sors örök fátyola alatt rejtőznek?
A Vörös Szoba a Tűz, jöjj velem!-nek is fontos alkotóeleme, imádom a Vörös Szobát. Először is függönyök vannak benne, márpedig irtóra imádom a függönyöket, de komolyan. Azért, mert magukban és maguktól is szépek, de azért is, mert valamit elrejtenek. Van valami a függöny mögött, az ember nem tudja, jó vagy rossz.
Az emberek végül már nem szerették a Twin Peakset, de legalább jól ért véget a dolog, mert akkor bukkant fel a Vörös Szoba. Nem tudom elmondani, mi a Vörös Szoba, de emlékszem, mikor jutott eszembe először, és mennyire lenyűgözőnek találtam az ötletet. Ez megnyitott valamit a Twin Peaksben, és egy csomó egyébhez is elvezetett. Szóval a pilot és a Vörös Szoba, és ahova az egész vezet – mindezeket összerakod, és ezek összességéből megkapod a valódi Twin Peakset. Ez egy gyönyörű, érzékeny valami, amelyben több mindenről van szó, mint ami szemmel látható, és amelyben ott van a rejtély a levegőben.
Minden alkotásom különös világokról szól, olyan világokról, amelyekbe soha nem juthatsz el, hacsak nem építed fel és nem teremted meg őket a vásznon. Ez az, ami igazán fontos számomra a filmekben: az egyre furcsább világok felfedezése.
Elvarázsol, magam sem tudom, miért, ha beülök egy moziba és a nézőtér elsötétül. Csend lesz, majd lassan felmennek a függönyök. Talán vörösek. És te belépsz egy másik világ kapuján.
A képzeletünk jár magától. Egykeként nőttem fel, ezért nagy szükségem volt a fantáziámra, ez volt az én túlélő mechanizmusom.
Már nem ijeszt meg a fantáziám, amióta láttam, hogy a valóság sokkal rémisztőbb tud lenni.
Amit átélünk, mindig a valós esemény előtt vagy után éljük át, mely elementáris és felfoghatatlan gyorsasággal tűnik tova; átéléseink mind álomszerű, csupán a mi szűk személyünkre korlátozódó képzeletszülemények.
Legalább száz élethez elegendő tehetség és képesség szunnyad benned. Csak saját fantáziádon múlik, hogy mostantól mit fogsz kezdeni az életeddel.
Az emberi költészet eltörpül a természet költészete mellett. Minden, ami emberi képzelet, jelentéktelen a természet valóságaihoz képest. Nincs szín, nincs határtalanság sem nagyban, sem kicsinyben, amit a természet magába nem foglal. Az emberi képzelet holtra fáradtan merül ki a természet igazságai felé siettében.
Bármit képzel el a tudat, azt látja is; háborút, békét, betegséget és egészséget, kegyetlenséget és gyöngédséget.
Hallom, amint szakadni kezd az eső, s hevesen dobol képzeletbeli szobám láthatatlan ablakán.