Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek,
mivelhogy ilyen kettős ez az élet,
a szó csupán egyik szárnya a csöndnek,
a tűzben mindig ott egy rész hidegség.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Mi kivételek vagyunk! Te vagy a tavasz – te vagy Budapest, ahol forró estéken minden épkézláb ember a Duna-parton sétál, az ezüst holdfényben, a virágzó gesztenyefák illatárjában.
Boldoggá tesz az a tény, hogy mellettem vagy és láthatlak téged, de ha újra és újra csókolhatnálak, átkarolhatnálak, és ezzel összekuszálnám a dolgokat olyannyira, hogy ezzel mindent megkaphatok belőled, akármit, amit akarok, akkor boldogabb lennék. Az egy álomba illő pillanat lenne.
Kezemet nyújtom, kérlek, ismerj fel,
Értsd meg, amit mondok, kérlek, fogadj el.
Ha nálad lesz egy kérdés, nálam biztos lesz egy válasz,
Ha választanod kell, kérlek, engem válassz.
Már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.
A szívem börtön, és benne az őr én vagyok,
és talán most először érzem, erről a helyről
többé már nem engedlek el.
Ha még egyszer választhatnám,
Nálad jobbat nem találnám.
Nálad szebbet, nálad jobbat,
Tiszta szívűt, igazabbat.
Adjon Isten egészséget,
Bort, búzát és békességet!
Sok örömet a házadban,
Boldogságot a hazádban!
Azt kívánom, bárcsak világosan el tudnám mondani neked, amit érzek. Ezt nem lehet olyan puszta szavakkal megmagyarázni, mint amilyenek ezek.
Nehéz a boldogságtól búcsút venni,
én nem is magamtól teszem:
te hoztál tűzbe, te hagytál vízben,
éntőlem nem függ semmi sem.
Míg a nap egünkön magát felemeli,
Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
Néha a gyomrom kifordul már a szerelmes daloktól,
de máskor én is azt üvöltöm neked teli torokból,
hogy mennyivel édesebb és szebb ez az élet, hogy ha van
olyan, aki mellett én is elviselem magam.
Ha Isten egy DJ,
az élet egy táncparkett,
a szerelem egy ritmus,
és te vagy a zene.
Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben…
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd…
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd…
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Szeress engem, hogyha kérlek.
Hideg szél fúj, nagyon fázom,
egyedül járom utamat
ezen a kerek világon.
Ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának.
De hogyha telve volna szívem,
A legdicsőbb emlékek kincsivel,
Kiszórnám azt e pillanatban mind,
S téged hagynálak benne egyedűl.
