Szabad hűségben, meggyűrűzetlen
rég tartasz már s én rég tartalak.
Válassz engem mindig újra, szerelmem,
s mindújra téged választalak!
Ma megbódulok friss testedtől,
Mint tubarózsa illatától,
Ma szeretlek és fájdalmasan
Rejtenélek el a világtól.
De ha holnap ifjabbat látsz majd,
Erősebbet, szebbet, delibbet,
Te, forró, kedves, kívánkozó,
Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?
Nézz a szemembe – láthatod,
Mit jelentessz nekem
Keresd a szíved – keresd a lelked
És ha rám találsz, nem kell tovább keresgélned
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Egyek vagyunk, bármilyen messzi útra ha elmennél,
Alkonyodik, csillagok fénye gyúl már, bár itt lennél!
Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj.
Születésnapod van… mit adhatnék neked, Kedves? Hiszen én kaptam ajándékot. Tőled. Téged. Az Ajándékot, akit minden nap újra és újra megkapok, és minden pillanatban boldogan fogadok el. Aki életet csókolt létembe, szerelmet adott szívembe, csodát varázsolt lelkembe. Aki figyelmét adja, hitét, bizalmát, szerelmét. És ma születésnapod van. De valójában nekem van. Minden nap, amióta megérintettél. Foglyul ejtettél. Minden nap születésnapom van. Születésnapom vagy.
Álom és ébrenlét közt. Ismered azt a helyet? Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmodtál. Én ott foglak mindig szeretni.
S vajjon, ha egyszer hajt a Sorsom:
harcolni vérvirágos tengeren,
szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem?
S vajjon, ha majd megismered az útat,
s döbbenve látod: mennyi, mennyi vész;
útatlan végtelenbe elkísérsz?
Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.
Esküdj hát sorsom, mindenem.
Esküdj kettőnkre, esküdj meg nekem,
hogy míg élsz, nem hagysz el soha!
Esküdj, mint Mutius Scaevola!
Előbb felejtem el az életemet, mintsem téged elfelejtenélek.
Ígérd meg azt, hogy kezed kezemből vissza nem veszed,
s akkor is szeretni fogsz, mikor már én is vén leszek.
Nem csupán szeretlek: szeretem, ahogy te szeretsz engem.
De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok.
Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.
Amit nekem adtál, azt én elfogadtam
És hittem benned, pedig nem is tudtam
Hogy hitem örökre megmarad
Semmim sincs, csak te vagy.
Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
(…)
Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem, s lettél egyszerre társa.
