Úgy gondolom, a kapcsolatunk és az együtt töltött idő csak kettőnkre tartozik, senki másra. Ezeket az értékes, múló pillanatokat úgy őrzöm, mint valami törékeny, értékes tárgyat.
Tudod, én azt hiszem, minden kapcsolat alapja a bizalom, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről. Ha ez megtörik, onnantól kezdve mindennek vége. Ha nincs bizalom, akkor semmi sincs.
Eszembe jutott egy régi vicc. Elmegy a fószer a pszichológushoz: „Doki, a fivérem megőrült! Azt képzeli önmagáról, hogy csirke!” Mire a doki: „Miért nem hozza be?” Erre a fószer: „Behoznám, de szükségem van a tojásokra.” Nos, azt hiszem, mostanában valahogy így vélekedek a kapcsolatokról. Teljesen irracionálisak és őrültek és abszurdak, de folytatnunk kell őket, mert legtöbbünknek szüksége van a tojásokra.
A kapcsolati sérülések leginkább kapcsolatban tudnak gyógyulni.
Ma már az emberek jóformán csak a saját testi és lelki javítgatásukkal foglalkoznak. Sportolnak, kocognak, futópadoznak, mozgatóöltönyökben rázatják magukat. Meditálnak, jógáznak, többféle kócshoz, mesterhez és mágushoz folyamodnak. KI-ki magára figyel, nem a másikra. Hiába szövögetjük a kapcsolati hálónkat egy életen át, mire legnagyobb szükségünk lenne rá, semmivé lesz.
Ő a tükör, amitől mindig is féltem. Az a másik felem, aki nem azért jött, hogy megmentsen, hanem hogy szétszedjen, és megmutassa, mi van a romok alatt, és ha nem is marad…már akkor is örökre itt lesz bennem.
Nekem nem való az, hogy egy celebpár másik fele legyek! Mindig miattam lettek rövidtávúak a kapcsolataim, mert sose tudtam, hogyan csináljam jól. Nem illek Hollywood csillogó világába! Feszélyezve érzem magam a nagy életet élő, nagyon híres emberek közelében, mindig úgy érzem, nem passzolok közéjük. Woodyval is, Warennel is a túlzott becsvágyam miatt szakítottam. Engem a híresség nem nyűgöz le! Sokszor ez késztetett arra, hogy elfussak. Nicholsonnal viszont megmaradt a barátságunk: közel lakunk egymáshoz, gyakran ebédelünk együtt. Rendkívül okosnak és szórakoztatónak találom őt, én meg jó közönsége vagyok, amit Jack értékel is bennem.
Tizennégy éves voltam, amikor anyu egy szülői értekezletet követően a kezembe nyomott egy könyvet, amelynek címe: Naplóm. Ez volt a válasza arra, hogy közepes alát szereztem be nyelvtanból. A nehézfejűek közé kerültem, kétnyelvű mexikói lányok, rosszhírű fiúk és hozzám hasonló fellegjárók társaságába. A közös sors összehozott ezekkel a tenyeres-talpas csajokkal, akik a nagy szájammal együtt is a szárnyaik alá vettek. Kedvesek és nagylelkűek voltak, s isteni közönséget szolgáltattak a pofára eséseimhez.










