Soha nem voltam igazán romantikus alkat. Nem vagyok az a srác, aki kalandokba bonyolódik. Szeretem, ha kapcsolatban vagyok valakivel, és fontos számomra, hogy kedveljem az illetőt, hogy beszélgetni tudjak vele. Szívesen várok valakire, aki menő, kedves, egyszerű és stabil. De jelenleg, az életem mostani szakaszában, amikor ennyire elfoglalt vagyok, gyakorlatilag a stabilitást hajszolom.
Számomra mindig az a fontos, hogy olyan emberrel találkozzak, akivel jó beszélgetni. De ilyen embert találni nagyon nehéz.
Keressük a lelki társunkat, de nem vagyunk hajlandóak ezért évtizedeket küzdeni, pedig a lelki társak nem születnek, hanem formálódnak – évtizedeken keresztül, mint a cseppkőbarlang cseppkőoszlopai.
Rettegünk, hogy el ne veszítsük a függetlenségünket azáltal, hogy odaadóan szeretünk. Rettegünk, hogy a mérleg felénk eső serpenyőjébe kevesebbet ne kapjunk. Félünk, hogy el ne fogyjunk, ezért inkább nem is adunk.
Valami összefűz minket, habár mindketten tudjuk, hogy az idő, amit együtt tölthetünk, korlátozott.
Szívesebben együtt tölteni az időt valakivel csak úgy, szabad akaratból, bensőséges lelki kapcsolatba keveredni egy másikkal – ez az igazi házasságtörés.
Úgy hallottam, hogy karácsony közeledtével mi, emberek egymás közelségét keressük. A fene tudja.
Az önzőséget el kell felejteni, mert az nem tesz jót egy kapcsolatnak. […] Fontos még az is, hogy bármilyen pozíciót vagy feladatot lát el a másik, azt bizony el kell ismerni és megbecsülni.
Talán az egyik legfontosabb egy kapcsolatban az értékrend. Mert ez ha egy picit is különbözik, akkor az csak ideig óráig tud működni, de később kiütköznek ezek a problémák, és ez lesz a válóok.
Abban a ritmusban, ahogy ma élünk, az emberi kapcsolatok a legjobb szándék mellett is felületessé válnak. A prioritások ésszerűtlenül átrendeződnek, minden érdek- és haszonelvű.
Vagy megtalálod a húszas éveidben az ideális partnert, vagy nem.
Én nagyon hiszek abban, hogy az ember társas lény, és semmi sem olyan szép, ha egyedül éled meg, mintha meg tudod osztani valakivel. A legszebb város sem olyan szép, mintha a szerelmeddel fedezitek fel, együtt csodálkoztok rá, és együtt élitek meg azt a pillanatot.
A monogámia egyik legfontosabb mozgatórugója az, hogy a másik veszi a fáradságot, és meghozza azt az áldozatot, hogy téged választ. Így aztán te egy olyan különleges helyet foglalsz el, amire senki más nem tarthat igényt. Ám abban a pillanatban, ahogy beengedünk egy harmadik felet, soha többé nem kerülhetsz vissza abba a kivételes, kiemelt helyzetbe.
Messze- messze földön jártam szerte- széjjel,
Érintkeztem én már mindenféle néppel.
Minden zugban egy- egy jó tanácsot leltem,
Minden szántóföldről egy- egy kalászt szedtem.
Az érzelmileg éretlen emberek, bárkivel találkoznak, azonnal a saját életükről mesélnek, leginkább az őket ért megrázkódtatásokról, mert ezzel akarják magukhoz tapasztani a másik embert. Vannak, akik állandóan társaságba járnak és minden hétvégéjük azzal telik, hogy több baráttal, ismerőssel találkoznak, azt az illúziót keltve, hogy könnyen kapcsolódnak és barátkoznak, bár valójában nem erről van szó. Ezek a kapcsolatok ugyanis nem bensőséges kapcsolatok, csupán fájdalomcsillapítók. A kapcsolatfüggők ugyanis felületes kapcsolódásokat hoznak létre, hogy soha ne legyenek egyedül, mert akkor úrrá lesz rajtuk a szorongás.
Mindig is Harry volt az etalon, a szilárd talaj, a megbízható karakter. Ilyennek is kellett lennie ahhoz, hogy mi, többiek táncolhassunk körülötte. Draco fennhéjázása, Ron viccei, Hermione éles elméje, Hagrid esetlen jószívűsége, Voldemort gonoszsága, Dumbledore bölcsessége: mindezek Harry állandó, megingathatatlan szilárdságának tükrében nyernek értelmet.
Tulajdonképpen nem abban van a különbség, hogy az ember hogy viselkedik, hanem hogy az emberrel hogyan viselkednek. Én Higgins professzor úr számára mindig csak egy virágoslány maradok, mert ő mindig úgy fog viselkedni velem, mint egy virágoslánnyal. De maga előtt úrinő lehetek, mert maga mindig úgy fog viselkedni velem, mint egy úrinővel.
Egy hosszú és sikeres kapcsolat titka a sűrű távollétekben rejlik. Ettől mindig minden újszerűnek tűnik. Nincs idő az amúgy elkerülhetetlen unalomra.
Nincs idő. Nincs időm. Nincs időm erre. Hogy mindig várjak valakire. Hogy mindig várjak, aztán bocsánatot kérjek, aztán megint várjak. Hogy én legyek a második, a B-terv, a mellékszereplő.
Az a nem mindegy, hogyan emlékszel majd vissza erre a viszonyra. Melyik leszel te? A szomorú szerető, mert nem tudtad magadhoz láncolni, vagy a boldog, mert teljes odaadással élted át az együtt töltött idő minden egyes momentumát.
