Hét barátnőm van. A szerencsés hetes. Kijárogatunk kajálni, némelyikükkel utazgatok. Egy barátnő túl közel van ahhoz, hogy egy se legyen.
Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad! Ennyi az egész.
De ez – eltéphetetlen.
Állandó harc lenne az életem, ha nem hagynék rá egy csomó mindent. Amikor tükörbe nézek, néha alig ismerek magamra… Mintha már nem is én lennék… Már eltűnt az egyéniségem egyik része. Mert abszolút nincs kedvem harcolni. Hagyom magam… elnyomni.
Minden emberi kapcsolat szent, és mindegyik képes megteremteni a kapcsolatok célját jelentő tapasztalást.
A siker receptjének legfontosabb alkotóeleme annak ismerete, hogyan jöhetünk ki jól az emberekkel.
Van, hogy éppen azt bántod, akit legjobban szeretsz, akinek a legtöbbet, legszebbet, legjobbat akarod adni magadból mindig. De valamiért mégis megbántod. Szóval, tettel, türelmetlenséggel… őt, akitől jó szót, türelmet, szép érzéseket kaptál, kapsz. Akinek létezése értelmet ad neked. A te létezésednek. És mégis, őt bántod. Őt, akit végtelenül szeretsz. És ezért egy idő után már nagyon fáj. Lehet, hogy ő megbocsát, de tudod, legbelül érzed, hogy ez nem ilyen könnyű, érzed, hogy távolságot vet közétek. És ekkor csak egy dologra vágysz. Hogy megöleld, olyan erősen, olyan szorosan, hogy szinte már fájjon, hogy összeolvadj vele, a két test melege izzóvá váljon, és ez a tűz, ez az izzás megöljön, elégessen minden rosszat, minden bántást, bánatot, fájdalmat. Megtisztítson.
Való igaz, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. A baj azonban akkor van, ha mindig ugyanaz. Ha csak az egyik lángol, ha csak az egyik hozná le a csillagokat a másiknak, ha csak az egyik adja szívét-lelkét. Mindig csak ő. Mert így valójában egyedül van a kapcsolatban. Ami így nem is kapcsolat. Hiszen a kapcsolat éppen a kapocstól válik kapcsolattá. A kölcsönös érzéstől. A kölcsönös szerelemtől. Amiben persze lehetnek hullámzások, sőt, egészen biztosan vannak, de ezek kiegészítik egymást. Hol az egyik szeret jobban, hol a másik. Így erősítik, így egészítik ki egymást folyamatosan.
Ha már úgyse lehet több két ember
között, mint időről időre egy soha,
különböző hangsúlyokkal.
Mintha egy kihalóban lévő
nyelven beszélnénk,
egyre kevesebb szó.
Csak egy szilánkja vagyok annak a tükörnek, amelynek teljes alakját és formáját nem ismerem. Ennek ellenére azzal, ami rendelkezésemre áll, fényt tükrözhetek a világ sötét zugaiba – az emberek szívében lévő fekete foltokra -, és némely emberben bizonyos dolgokat megváltoztathatok. Ez az, amire én törekszem.
Két ember között a legkisebb távolság a nevetés.
Létezik olyan táplálék, amit nem a szájunkon át veszünk magunkhoz… a test és a lélek csészét formál. Amikor találkozol valakivel, valami becsöppen a csészébe.
A másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, mikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, mikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. A legtöbb hiba, ami emberi kapcsolataimban előfordul, a legtöbb eset, amikor nem tudok másokon segíteni, éppen annak tulajdonítható, hogy valamiféle védekezésből másképp viselkedem kifelé, mint ahogy belül érzek.
Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmas, destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiunk legmélyebb rétegeiben él.
Látszólag csak kávéznak az emberek. De nem. Mert a kávé mellett egymás szemébe néznek, beszélgetnek, ötletek születnek, üzletek köttetnek, barátságok, szerelmek szövődnek. És a falak embertörténetek ezreit szívják magukba.
Sok ember fog ki- és besétálni az életedbe, de csak az igaz barátok hagynak lábnyomot a szívedben.
Olyan vagy, mint a tavasz, csak egyszer jősz egy évben s rövid a te országod, de míg itt vagy, minden felvirul körüled.